Sós Evelin: Nyári nyulak
Uzsonnára megint csokinyulat kaptunk. Három napon belül már másodszor. A nyár közepén…
Az elsőnél mindenki meglepődött, nekem azonban többször is eszembe jutott mostanában, hogy de jó lenne egy kis csokit kóstolni, ám nem szóltam róla senkinek – a kánikulában csak cseppfolyós állapotban érhetett volna ide a boltból a csokoládé. Ekkor tűnt fel a jó öreg (de még nem lejárt, novemberi dátumú) nyuszi. Más magyarázatot nem tudok elképzelni, minthogy eljutott a kívánságom a húsvéti nyúlhoz, megsajnált, és hipp-hopp itt termett. Az egyikből a kávéhoz törögettem, a fülénél kezdve; a másik még megvan.
Maguk a becsomagolt nyulak amúgy nem túl szépek, sőt; az egyik sárgás, a másik zöld. De egy szavam sem lehet: kevesen mondhatják el, hogy egy évben háromszor jött hozzájuk a nyuszika. Mindenesetre titokban elkezdtem gyakrabban gondolni a Mikulásra, hátha működik ugyanez a recept nála is. És majdnem bejött…
Alig akartam elhinni, amikor pár nappal később kávézáskor azzal jött oda az egyik lakó, hogy hozott valami meglepetést: egyik kezében egy kisebb méretű nyúl volt, a másikban egy fehér szatyor. A nyúlon már nem is csodálkoztam (bizonyára csokigyári adományokról lehet szó), de kiderült, hogy nem azt kínálja, hanem a szatyorban lévő, aranyszínű papírba csomagolt szaloncukrokat… Finom, bonbonszerű, alkoholos krémmel töltött szaloncukrok, júliusban! Váratlanul! Ebben van valami igazán abszurd. A kávémat viszont nagyon feldobták, az biztos.
A nyitókép a szerző munkája; a címe: Nyúlban nyúl.