Kovács Éva: A lekvárok királynője

Előrehoztam a csipkebogyó-szezont, mert a következő hetekben nem lesz időm befőzni, és már egyetlen üveg sincs a múltkoriból. Jobban mondva, még van egy üveg, amit dugdosok egy éve, nehogy megegye valaki a családból, mert apám nővére, második anyám, Keke, akivel mindig készítettem, azóta nincs velünk, és emiatt az utolsó, még vele elrakott befőtteket és lekvárokat féltve őrzöm.

Igazából ennek semmi értelme – mondaná (s mondja is) minden józan barát és ismerős, aki már látott ilyet, a boltban már igazán jó lekvárokat lehet kapni. De én már harminc éve csinálom, illetve már gyerekként is ott sertepertéltem a család nőtagjai között, aztán ők sertepertéltek körülöttem, mikor már nekem volt nagyobb a kertem és az erőm. A mindennapi rítusok közé férkőzött a szörp-, lekvár- és zselékészítés, s kizökkent világom belső idejét ez húzza a normalitásba vissza.

Na jó, de mindennek van határa!

Tudom, az úrilányok, mint anyukám is, a piacon vették meg a szűrt csipkelevet, és aztán néhány perc alatt befőzték a hecsedlilekvárt. De ezt tréflinek tartottam, nem azért, mert már csinálta, hanem mert illetlennek éreztem, hogy pont azt a munkát hagyom másra, ami a legnehezebb az egészben. Így aztán – ha már, akkor – mindent magam csinálok. Ez, a közvélekedéssel szemben, annyira azért nem is macerás, hisz a jó szilvalekvárt is egész nap kell főzni, a meggymagozás is órákat tart, az ipari mennyiségű ribizliputtyogatásról nem is beszélve. Vagy éppen a házi szőlőlékészítésről, esetleg a narancshéj-kandírozásról, amelyek szintén igazán időigényesek. A tanulmányírást most ne is említsük.

Itt a faluban, ahol a hétvégéket töltjük, megvannak a helyeim a bodzavirág- és a kamillagyűjtésre, illetve a csipkebogyószedésre is. Biciklire szállok, és a szokásos kör a faluszéli vadrózsabokrokhoz igazából pihentető. Fogjuk fel szórakozásnak. Ha farmerben és ingben megy az ember, és visz magával egy kerti kesztyűt, akkor egyetlen szúrás nélkül megússza. Alatta a Duna-part, mögötte a kisalföldi szántók. Ha jó időben megy ki, akkor már megcsípte a dér a bogyókat, égővörösek, de még nem aszódtak össze. Most még kemények voltak, de valójában ettől nem rosszabb az ízük, csak valamivel tovább tart a főzés.

Egy fél vödröt egy óra alatt meg lehet szedni. Ez alatt még nem is kalandoznak el a gondolatok, bár be-bekúszik néhány emlékkép régről, amikor még Kekével kerekedtünk fel, aki – szemben velem – igazi vadászként szimatolta ki a legszebb rózsabokrokat.

Hazaérve aztán nagymamám vájdlingjában jól megmostam és megpucoltam a bogyókat. Ez a második óra, ha egyedül készül, de most volt segítségem, így gyorsabb volt, ráadásul mindenféle dolgot megbeszéltünk közben, amit nem szoktunk, csak mert relaxál a langyos víz és ragyognak benne a bogyók. Félbevágni elfelejtettem (ami egyébként jót tesz neki), csak felraktam főni.

Amikor megpuhult, összeturmixoltam, és a krumplinyomóval kinyomkodtam, hogy megszabaduljak a magoktól. Nem szabad kapkodni: a krumplinyomóba nem érdemes két evőkanálnál több pépet tenni, mert akkor orrán-száján kifröccsen, és ismét magok kerülnek a pépbe. Ha elég ügyesen passzíroz az ember, akkor tényleg csak a magok és egyéb szöszmöszök maradnak a nyomóban. Nos, ez is egy fél óra. Ez alatt megfejtettem egy talányt 1989-ről, azaz fejben tovább írtam egy tanulmányt, és elég kerek mondatok jöttek ki a végén, csak hát nem lehetett rögtön leírni, mert még hátra volt a pép szőrtelenítése. Ősöreg fém levesszűrőmön simogattam át merőkanállal a pépet: lényegében minden szöszmösztől megszabadítottam a lekváralapot, és a hulladék is nagyon kevés lett. S megint eltelt egy fél óra, és fejben tovább írtam az 1989-es szövegemet.

A kábé két liternyi alapot 1 kiló cukorral főztem fel, s amíg rotyogott, elmosogattam minden edényt, kivittem a komposztba a hulladékot és csírátlanítottam a befőttesüvegeket. Ez volt az utolsó fél óra.

Az eredmény kilenc kicsi üveg hecsedlilekvár, hat óra munkával.

Ha racionálisan gondolkodnék, egyáltalán nem érné meg, s ha kereskedni szeretnék vele, aranyáron kéne adnom, és senki nem venné meg. De nem ezért csinálom. A hecsedli a lekvárok királynője. Az első évben még narancsos a színe, olyan, mint a baracklekváré. A másodikban elkezd érni, és egyre mélyebb vörös-aranyos lesz, s a tetején szép lassan kicsapódik a rózsaolaj. A három-négyéves lekváron markánsan elkülönül az olajos felszín és a szilárd mély. Az ötödik évben valami mágikus dolog történik: az olaj elillan, a lekvár egészen sötétté válik, kicsit, mint a bodza- vagy a szilvalekvár, és az illata is elmélyül. A hatodik évben már szinte fekete.

Kiültem a verandára egy portóival és egy cigivel, mint aki jól végezte dolgát. Addigra a keresztespókom leereszkedett az ereszről, és óriási árnyékot vetett a falra. A sün nem jött elő, valószínű, a csipkebogyómag nem hozta lázba, de két denevér elcikázott előttem, és a vadkacsák között is lehetett valami nézeteltérés, mert fel-felhápogtak odalenn, a víznél.

Vélemény, hozzászólás?