Székely Ervin: Osztrigával a családi méltóságért

Talán említettem már, hogy jártam Malagában. Ott történt velem a következő eset, amelynek bevezetőjeként el kell mondanom, hogy a nagyapám – unokájával ellentétben – tehetős ember volt, megengedhette magának a külföldi nyaralásokat. Egy alkalommal Párizsba, onnan pedig egy normandiai halászfaluba ment. Vendéglátója – egy emigráns magyar festő – örvendezve mondta neki, hogy végre megjelent az osztriga az egyik helyi vendéglőben, és azt nagyapámnak feltétlenül meg kell kóstolnia, mert annál jobbat, biztosan nem evett.

Az ősömnek halvány sejtései voltak arról, hogy az osztriga az valami csiga, amit egyesek nyersen esznek meg. Erre ő képtelennek érezte magát, de elment a vendéglőbe, mert az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy tévedett, vagy itt mégis legalább sütve vagy főzve adják azt a csigát, vagy mit. Számára sajnálatos módon azonban nem így volt.

A pincér a kagylóban hozta az osztrigát, amelyre vendéglátója néhány csepp citromot facsart, aztán úgy a kagylóból, egyszerre lenyelte. Az öregem már szédült, de nem akart szégyent hozni a magyarra, kezébe vette az osztrigát és ahogy a vendéglátójától látta, egyből bekapta, kettéroppantotta és lenyelte. Később azt mondta, hogy az íze egyáltalán nem volt rossz, viszont amikor arra gondolt, hogy egy élő állatot harapott ketté, rosszul lett, és futólépésben szaladt ki a mosdóba, hogy könnyítsen a gyomrán…

Úgy gondoltam – érett megfontolás után –, hogy a családom jó hírnevén ilyetén ejtett foltot nekem most ki kell köszörülnöm. Hogy ebben a döntésben a korábban elfogyasztott rebujitónak mekkora szerepe volt, azt nem tudom (a rebujito tulajdonképpen egy laza fröccs, amibe cherry-t kevernek, majd mentaleveleket dobnak bele). Rendeltem tehát osztrigát. A biztonság kedvéért egy újabb pohár rebujitót is kértem mellé.

„Jó választás volt – mondta a pincér –, friss az osztrigánk, épp most hozták.” „Azt majd meglátjuk” – válaszoltam úgy, mintha értenék hozzá (titokban viszont azt fontolgattam, hogy ha én is rosszul leszek tőle, akkor majd ráfogom a kagyló minőségére). „Garantáltan meg lesz elégedve” – erősítette meg a pincér.

Rövidesen érkezett is az osztriga, gyönyörűen elhelyezve a tányéron, ahogy kell. A rebujitót a bal kezem mellé tettem, aztán vettem egy nagy lélegzetet, és a jobb kezemmel a számhoz emeltem a kagylót. „Jobb kell legyek nagyapámnál” – biztattam magam, és bekaptam az osztrigát. A pincér a szeme sarkából figyelt. Az osztrigának meglepően kellemes, hűsítő íze volt. A legcsekélyebb rosszullét sem környékezett. Jobb kezemet ökölbe szorítottam, majd a hüvelykujjamat a magasba emelve intettem a pincérnek, mire ő mosolygott, mintha csak azt mondaná: „na, ugye!”

Az írás a Szerelmes szakácskönyv szingliknek című könyv egy részletének a felhasználásával készült.