Az oké, hogy fotoszintézis meg klorofill, de azért mégiscsak felfoghatatlan, hogy az ember június elején – talán kicsit későn, talán kicsit túl közel egymáshoz – elültet hat palántát, aztán reggelente, amikor a madarak tálját amúgyis feltölti, locsol egy kis vizet a tövükhöz, de tényleg ennyi, és pár hét múlva némelyik már félméteres, aztán megjelenik az első virág, majd az első bogyó, és a legmagasabb már szemmagasságnál jár, amikor egyszer csak pirosodni kezdenek a szép, kifejlett paradicsomok, és készen is vagyunk.

Volt nekünk egykor konyhakertünk, persze. Én adtam hozzá az erőt – az ásás még csak-csak, de a tarackokat egyenként kiszedni, azt nagyon nem szerettem –, s Ida Mama a szakértelmet. Paprika, paradicsom, sárgarépa, petrezselyem, karalábé, krumpli, zeller, saláta, meg minden. A növekedés-érés csodáján akkor nem gondolkodtam el, 1986 tavaszán viszont szintén felfoghatatlan volt a szóbeszédként terjedő intelem, miszerint nem szabad salátát enni, mert nagy felületű leveleivel begyűjthette Csernobilt, de azért, biztos, ami biztos, inkább nem ettünk belőle (vagy csak alaposan megmostuk előtte? erre már nem emlékszem biztosan). Pár évig még fóliasátrat is építettünk az ágyások fölé, de aztán fokozatosan mindent kiszorított a fű.

Valódi fű nemigen van már, de valami zöld helyette igen, abból különítettünk el egy négyzetmétert a hat tőnek, amelyeket „saját levében” neveldéjéből kaptunk ajándékba az idei nyár első napján, muszáj volt velük valamit kezdeni.

Augusztus 25-e, vasárnap az első betakarítás napja. Egyetlen szem kerül terítékre, a hosszúkás fajtából, ő nyerte a pirosodási versenyt. Érintésre kézben marad, elválik az éltető szártól, nincs tovább mire várni.

A kerti asztal mellett két fős zsűri hajol az akkurátusan négybe vágott tesztalany fölé: Ira és én. Kétlépcsős a próba. Az első gerezd önmagában, ahogy a természet adta, a második sózva, falatnyi sonkás-pirítóssal. Az értékelés konszenzusos: ízre jó, ha nem is erőteljes – így igényli a sót –, az állag viszont enyhén kásás. Nem eteti magát. De nekünk mégiscsak ez volt az első. És elsőből nem lesz több soha.

1 thought on “Zsubori Ervin: Az első paradicsom

  1. Érzékeny viszonyulás. Akár nevet is adhattatok volna az Elsõnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel