Biró Csongor: Szárd reggeli

Sehol egy nyű! – sóhajtok fel, amikor a friss pecorinót kikanalazom a tömbből. Ízre olyan, mint a román, nem csípős, nem támad. Nagyapám erre azt mondaná: még a puliszkámra se tenném rá. A nyüves sajt, a casu martzu ezúttal is kimaradt, pedig este elég bátorrá ittam magam gallurai vermentinóval. Valószínűleg a hely túl a puccos ahhoz, hogy légylárvák pattogjanak a hajszálnál vékonyabb szárd lepényen, a pane carasaun.

Hopp, van füstölt pecorino sardo, meg hagyományos cagliu kecskesajt bendőben érlelt tejből. Minderre abamele virágporfőzetet csurgatok (értsd: mézet) és megbolondítom szottyos fügedzsemmel. A körtelekvártól óvakodni szoktam, de most abból is szedek egy kanálkával – csak az íze mián.

Mohóságom oda, a tenger szaga, íze, zenéje és látványa jóllakottá tett. Mégsem bírom ki, hogy egy szelet pressuttu ‘e brebeit (juhsonka) ne csenjek az asztalról, olyan krémes, mint a Sassari környékén szüretelt pikáns olíva olaja, amivel nyakon öntöm. A bogyók és a tüskés articsóka maguktól ugrálnak a tányéromra. Bon appetitu!

Csak azt nem tudom, mire mondják azt a szárdok: 60 minuti? Talán ennyi idő kell egy jó szárd reggelihez?