Bojti András: Ehető csend életem

Van úgy, hogy az ember enne. Minimál programra állítva vág a kopasz barackból, tesz mellé a tányérra jófajta olasz sajtot, és nézi őket. Geometria és élet.

Észreveszi, hogy azok is nézik őt. „Ne kapkodd el. Mi egy csendélet lettünk. Nézd meg az öledben a lila takaró drapériáján, a kés élén, és rajtunk a keresetlenül és rutinosan, amolyan operatőri vénával elhelyezett, rajzoló fényeket. Mindezt egyetlen lámpával!

Lehet, hogy ezen a profik órákat tökölnének, te meg így eszel, helyezel, ölelsz és fényelsz.

Cézanne és Moholy barátaid is büszkék lennének rád. A csendéleted egyszerre klasszikus és ugyanakkor geometrikusan feszes. Ilyen stílus még nincs. Ma a vagy-vagyok zárt kategóriáit éljük, illetve élik, akik nem te vagy.

Evés közben is képviseled a művészet nyitottságát, mélyen átélve, felülemelkedve, a buta zárt csoportosulásokat feledve. A barack a frissességet adja, színeivel a megbízható melegséget, a sajt a gyomor és lélek nyugalmát, a pasztell visszafogottságával segítve a többi szín karrierét.

Egyél, ha túl vagy a fotózáson, mert megdolgoztál érte. Megosztottad a társadalommal, mert mindig nevelni szeretted a nevelhetetleneket is. Vágd tovább a művet!”

Nana! – mondtam. Azért ez túlzott elfogultság! És megettem őket.

Bojti András, szobrász-fotós-filmes-tértervező, és néha éhes; 2019. október 9.