Faragó József: Rakija #4 – Hajnali komppal egy bolond délelőttbe

Amilyen jó ötletnek tűnt, hogy érjük el az első kompot, mert akkor még nincs annyira meleg, olyan nehéz legalább a másodikat elcsípni; még a pénztári kitérő sem fér bele a hajnali sprintbe. Ahogy nekifutásból beugrunk, már emelkedik is mögöttünk a hajóhíd. Az ügyeletes matróz előbb legyint, aztán mégis csak elteszi a jegy árát. Még lihegünk, de már úton vagyunk Splitből a közeli Brač szigeten fekvő Supetárba.

Körülöttünk ingázó munkások, némelyik szerelőtáskával, meg – a behajózott autókból ítélve – jó néhány szállító: van itt húsos furgon és kenyeres kocsi is. És persze, a spliti bulikból a szigetre hazatérő, álmos turisták. A büfében a pultos lány két kávéfőzés között a presszógép karjaira támaszkodva, leesett fejjel kókadozik. Nehéz eldönteni, hogy tengeri betegség gyötri, netán áldott állapotban van, esetleg maga is a másnaposok táborát gyarapítja.

Ennyi, utólag akár baljósnak is nevezhető előjel után már egyáltalán nem tekinthető véletlennek, hogy a sors szeszélye folytán épp Sretan Ivičević asztalával szomszédos helyre telepszünk le egy újabb feketére a supetári kikötőben. Még mindig nagyon korán van. Ám köztudomású, hogy a dalmát kávéházak a hatórás harangszóra nyitnak. És mivel a Galéria ilyenkor még zárva, a helyi festőtelep vezetője reggelente a Kaficában múlatja az időt. Talán tüzet kérünk, vagy a vendégek közt kézről kézre járó újságokat cseréljük (Dalmáciában vannak még napilapok, amelyek ki vannak téve a kávéházakban), elég az hozzá, hogy beszédbe elegyedünk. És mire felocsúdnánk, már a legutóbbi alkotótábor festményeit nézegetjük. Cseh, horvát, lengyel, orosz, szlovén és ukrán festők munkáit – szakértő művészeti kalauzzal.

És igen, a rakija is előkerül. Ezúttal travarica. Amit sokan lekicsinylően fűpálinkának neveznek. Pedig törköly. Csak legalább tízféle tengermelléki fűszerrel bolondítják. Sőt, egy jó házi travaricában akár kéttucatnyi gyógynövényt is érlelhetnek. Bár terjednek hírek rozmaringról, zsályáról, levenduláról, s ezek nyilván bele is kerülnek, de a receptek titkosak. És az sem perdöntő, amit az üvegben találunk. Mert azok csak „díszítő növények”. Ki tudja, előtte mi minden és vajon mettől meddig ázott a szeszben?

Még nincs dél, de már túl vagyunk jó néhány kupica travaricán. Homályosan rémlik, hogy közben az olajmúzeumban is jártunk. Taxival! Amit Sretan intézett. Vettünk tőle képet is. Emellett újdonsült barátunk a verseskötetét is dedikálta. Hónunk alatt egy üveg travaricával és a festménnyel, kezünkben könyvvel búcsúzkodunk. Sretan még szavunkat veszi, hogy az általunk emlegetett magyar körtepálinkával (melynek palackjába – hogy, hogy nem – belenőtt a körte) hamarosan visszatérünk.

Az újabb látogatás elkerülhetetlen, de most nyit a Galéria, kezdődik a nap…