Székely Ervin: Nagyszalontai ízek, Bukarestben

Hét éve, 2012-ben (vissza)kerültem Bukarestbe. Egyedül laktam kétszobás bérleményemben a Drumul Taberei (A Tábor útja) nevű negyedben. Nem valami vidám vidék: tömbházak, autómosók, gumijavítók, nyerőgépekkel teli „kaszinók”, gyorsétkezdék és valutaváltók voltak a környéken. Ősszel a táj itt még kopottabb (hazafelé menet mindig a „Lövölde tér” című számot dúdoltam „itt sosincs nyár, / csak ősz meg tél…”).

A sivárság érzését azzal enyhítettem, hogy otthoni ízeket próbáltam újraalkotni. Emlékeztem rá, hogy Nagyszalontán, gyerekkoromban egyszer beteg voltam és apám a városból krumplis palacsintát hozott nekem. Élénken élt bennem az emlék, ahogyan lázas kezembe vettem a még forró palacsintát, az olaj már erősen ráfolyt a zsírpapírra, amiben apám hazahozta. Nagyon jólesett a finomság, titkon olyan érzésem volt, hogy akkor kezdődött a gyógyulásom, amikor beleharaptam a krumplis palacsintába, majd ittam rá egy korty citromos teát.

Elkészítettem hát a krumplis palacsintát (receptjére a neten akadtam rá). Meglepően hasonlított az íze az otthonihoz („… vagy csak úgy képzelem én”). De az idők változnak, s ezt nekem is tudomásul kellett vennem, úgyhogy citromos tea helyett forralt bort ittam rá.