Pető Tünde: Műhiba – avagy mire ügyeljünk a bundás káposztánál

A töltött káposztának a mi családunkban van egy másik neve is, nevezetesen a bundás káposzta. Az ízig-vérig magyaros étel ezt a nevét nagyobbik fiamnak köszönheti, aki kisgyermekként így nevezte el. Bájos nyelvi baki volt ez részéről, és igazán megbocsájtható, mert négy nyelven beszéltünk otthon, és ez még akkor is okozott némi galibát, ha én mindig magyarul szóltam a gyerekekhez.

A bundás káposzta kifejezés valahogy megragadt a családi szótárban, és tekintve, hogy nagyobbik fiam iránta érzett rajongása felnőtt korában sem lankadt, én természetesen hajlandó vagyok elkészíteni időnként. Még akkor is, ha olyan dolgokat kell beszereznem hozzá, amelyek nem kifejezetten számítanak tömegárunak Koppenhágában.

Kezdjük mindjárt a szalonnazsírral és a tölteni való savanyúkáposzta-fejjel, amelyek elengedhetetlen kellékei a „bundás” káposztának. Nagyon fontos, hogy egy autentikus ételhez eredeti alapanyagokat használjunk. Minden pótlási kísérlet helyi árukból csak rosszul sülhet el. Semminek sincs olyan íze, amit külföldi utazásaink közben megkóstolunk és hazaérkezésünk után elkészítünk, mint amit származási helyén megszerettünk. Még a zöldségeknek is más az ízük otthon, mint idegenben. Gondjaimon – magyar üzlet hiányában – ezúttal a lengyel bolt segített. Némi engedményt tehát nekem is tennem kellett, de legalább közép-európai káposztával dolgoztam. Így a mi töltött káposztánk nem volt ugyan családtagnak tekinthető a töltött káposztafélék között, de némi jóindulattal közeli rokonnak lehetett hívni.

Töltött káposztát készíteni nem nagy kunszt, de roppant időigényes feladat. Két lábasnyira futotta az energiámból: az egyikben ott gőzölgött a „bundás káposzta”, a másikból pedig „bundátlan káposzta” alias húsgombóc mosolygott a bámész szemlélőre. Szerettem volna ugyanis szülői figyelmességemnek jelét adni, mert úgy emlékeztem, hogy idősebb fiam a tölteléket megeszi, de a káposzta bundáját meg szokta hagyni, így bölcs előrelátással lemeztelenítettem a tölteléket.

Mikor fiam bevonult a konyhába megnézni, hogy mit alkottam, meglepetten konstatálta, hogy az egyik lábasban a káposzta elhagyta a bundáját…. „Mi ez?” – vonta fel a szemöldökét. „Töltött káposzta bunda nélkül? Sosem gondoltam volna rólad, hogy képes vagy ilyen szentségtörésre” – jegyezte meg némi szemrehányással a hangjában, sőt majdhogynem sértődötten, mintha az inzultus személyesen őt érte volna, nem pedig a káposztát. „De fiam, te nem szereted a bundáját” – védekeztem meglepetten. „Anyám, én nem az a gyereked vagyok, amelyik nem szereti a káposzta bundáját, hanem a másik…”

Műhiba volt ez a javából, el kellett ismernem. Orvul és hűtlenül elárultam a szent töltött káposztát a gyermekemért, de elvétettem a gyereket…

Kicsit olyan lettem, mint egy sebész, aki egy műtéti bravúr után bennfelejti ollóját a betegben. Vigaszt csak az nyújtott, hogy a valóban „bundás” káposztát nagyon szépen megköszönte a nyelvújító, mert – árulás ide vagy oda – az ízét kiválóan eltaláltam. Nem is négy, egyenesen hét nyelven beszélt.

Vélemény, hozzászólás?