Székely Ervin: Ilona rizses csirkéje, avagy hozzájárulásom az irodalomtörténethez

Ha volt igazán katartikus olvasmányélményem, az mindenképpen Nádas Péter regény-trilógiája, a Párhuzamos történetek volt. Nem szándékom e helyen elemezni a művet (megtették ezt már nálam avatottabb kritikusok), viszont már első olvasatra is megkapott Nádas egyik zseniális írói megoldása. Adva van egy fiatalember, aki a szexualitás dübörgő feltörését éli meg egy zárt társadalom sajátos, korlátozó körülményei között. A fiatalember ezzel kapcsolatos félelmeinek, vívódásainak elmélyült – drámai elemektől sem mentes – leírását olvassuk, s közben, mint egy Andrzej Wajda-filmben, felvillan egy odavetett snitt, amely a teljesen még el nem hagyott gyerekkor és a polgári miliő biztonságát idézi meg egy rizses csirke képében, amelyet a család bejárónője, Ilona készített.

Az epizód egyben azt is sugallja, hogy hősünk ettől a biztonságosnak tetsző, valójában már nagyon is sérülékeny világtól véglegesen el fog szakadni. „Már előző este is elmaradtam a vacsoráról, most azonban eszembe jutott Ilona rizses csirkéjének maradéka a lábos alján, amely rám vár a tűzhelyen. (…) Jobb rizses csirkét nála senki nem csinált. Csirkenyakból, csirkemájból, csirkeszárnyból, paradicsomosan csinálta, s mindig külön szólt, hogy Kristófka, ne felejtse el, ma rizses csirke lesz.”

Tudom, hogy meglehetősen profán műértelmezésre vall, de engem már évek óta az foglalkoztat, ugyan milyen lehetett Ilona rizses csirkéje? Minthogy a fentebb idézett részletnél több nem található a könyvben, megpróbáltam magam megalkotni azt a bizonyos vacsorát.

Bár a családnak nem volt összehasonlítási lehetősége (nem tudjuk, milyen lehetett az eredeti), az eredménnyel elégedettek voltak.