Székely Ervin: Márton-napi liba, anyámmal

Gyerekkoromban nálunk, Nagyszalontán nem volt hagyománya a Márton-napi libavacsorának. Egyrészt azért, mert a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének érájában még csirkehúst is nehezen lehetett beszerezni, nemhogy libát. Másrészt pedig apám nem szerette a szárnyasokat, így anyám – ha hozzájutottunk is volna e finomsághoz – rá való tekintettel akkor sem sütött volna libát. A rendszerváltás után pedig Nils Holgersson kavart be a libapecsenyének, a fiam nehezen tudta volna megenni a madarat, amelyik kedvenc meséjében bejárta Svédországot.

Így aztán valamikor a kilencvenes évek közepén egy magyarországi kiküldetésem során ettem először kemencében sült libacombot párolt káposztával, s fenségesnek találtam. Terveztem, hogy egyszer magam is elkészítem, de akkoriban Bukarestben dolgoztam, s ott nincs különösebb kultusza a libapecsenyének, ezért körülményes a beszerzése (igaz, egyszer sikerült hozzájutnom, de akkor barátaim kedvéért sólet lett belőle).

Aztán anyám szólt néhány évvel ezelőtt, hogy egy nagyszalontai vendéglő – jelesül a Hotel Slavia étterme – Márton-napi libával kedveskedik vendégeinek. Nem éppen olcsó, de ugye: egyszer élünk. Kaptam az alkalmon, anyámmal, fiammal és unokámmal ültük körül az asztalt. Azóta sokat emlegettük a finom libát, amelyikből még itthon is jóllakott a család azon része, amelyik nem tartott velünk a vendéglőbe. Idén nevezett vendéglőben ismét volt liba, s mi most sem hiányoztunk. Úgy tűnik, ha megkésve is, de csak sikerül ápolnunk a néphagyományt.