Fényes István: A hal

Amikor kicsi voltam, anyukám cekkerben hozta haza a halat, viszont a gyilkos ösztönök távol álltak tőle, ezért addig, míg apám haza nem ért, átmenetileg a kádban helyezte el – mondhatnánk, a kád volt számára a halálsor. Szigorúan nézett rám a vízből; néha próbáltam ezzel-azzal etetni, de a halnak valamiért nem volt étvágya, vagy csak válogatós volt…

Apám, hazatérvén, a legnagyobb méretű fanyelű csavarhúzóval vágta kupán – nem is tudom, ez mennyire felelne ma meg az uniós előírásoknak, de az áldozat utána nem tiltakozott, hanem megvetette alapját a karácsonyi tradíciónak. Eszerint a karácsonyi vacsora rántott hal, krumplipüré és cékla, a záróakkord pedig bejgli. Semmi hedonizmus, semmi halászlé, annak illata nem passzol a karácsonyfa illatához. Persze a mai kor gyermekei nem tisztelnek semmit, a karácsonyi vacsora hizlaldává silányult rántott karajjal és halászlével, ez is oka annak, hogy milyen ma a magyar – rút szibarita váz! Csak nyomkodja a telefonját olyan szemekkel, mint amilyen a halnak volt hajdan a kádban…

A hal később is komoly szerepet töltött be az életemben.

Nem boltban vettük a halat, sportemberhez méltó módon sajátbotúlag fogtuk ki őket Sanyi haverommal a hajókikötő hídjánál a Dunából. Az így megszerzett halak valamivel kisebbek voltak, mint a kádban megszemlélt rokonuk, úgy három és hét centi között volt a méretük, kibelezés után besózva, paprikás lisztbe forgatva kerültek a serpenyőbe. Mi pedig boldogan ettük a zsákmányt, miközben barátom három nővére szörnyülködve, de csendben szemlélte a lakomát. Ha nálunk került serpenyőbe a fogás, akkor anyukám tett egy-két észrevételt a halak méretére vonatkozóan, de mi csak legyintettünk – nő, nem ért hozzá.

Később komolyabb felszereléssel és ifjúsági engedéllyel horgásztunk, egészen addig, míg apám nem szemlélte meg a tettek mezejét. Amikor ugyanis normakövető módon a huszonnyolc centis pontyot vissza akartam dobni, kitört rajta a bírvágy, és már szinte látta is a bográcsban az áldozatot. Sajnos a halőr a haltartó szákban látta ugyanezt, és elvette az engedélyt meg a botot, a potyka meg kapott még egy esélyt. Ebből az a tanulság, hogy a szabályszegéssel megszerzett holmit azonnal el kell távolítani a tett színhelyéről, de minimálisan is el kell, hogy veszítse közhal jellegét.

Évek múltán katonatársammal a Balatonon nyaraltunk, mikor is nagy felhajtással éjszakai horgászatot szerveztünk, de a halak messze elkerültek bennünket, így aztán reggel pucolt halat vettünk, a szája szélét átszúrtuk kerítésdróttal, hadd lássák a horognyomot az amatőrök. Sajnos gyanakodtak erősen…

Amikor udvarolni kezdtem, kitört az aranykor, apósom ugyanis profi volt: ha nem fogott napi három pontyot, akkor orvosért kiáltott, de ilyen nemigen fordult elő. A lányok aztán délelőtt elkészítették a zsákmányt. Én meg, mint bejegyzett udvarló, vittem magammal a sleppem – az öcsém, az unokaöcsém és néhány haver emelte az udvarlás fényét –, két hónap alatt elfőztük-sütöttük az egész évre szánt zsírt, a nagy zsírosbödönben egy zsírosdeszkára való mennyiség se maradt, de abban az évben megszerettem a rántott hal mellett a rácpontyot is. Fenséges volt, a friss paprika, paradicsom teljességgel feldobta a hal kissé fenolos ízét.

Merthogy környezetszennyezés már akkor is volt, az uszályok és hajók kátránnyal kezelt alja speciális ízekkel gazdagította a halakat – mint a tölgyfahordó a whiskyt. Hozzá lehetett szokni, hozzátartozott a ponty ízéhez. A tavi pontyokat, melyek ezt az eredetiséget igazoló ízt nem tartalmazták, mélyen lenéztük, arról nem is szólva, hogy a dunai hal sportos életmódjából adódóan nem volt zsíros, ellentétben a tavi – nem akarom részletezni, hogy mivel etetett – dagadt tükörponttyal.

A gyerekeimnek apósom törpeharcsákat fogott, azokat leginkább fogóval lehetett kiforgatni a ruhájukból, de a húsuk nagyon finom volt, és állítólag kifejezetten egészséges. A balatoni horgászok semmire se becsülik, sőt irtják is a fajtát, mert eleszi az értékesebb halak elől a táplálékot, bár szerintem virágozzék száz virág, és győzzön a jobb!

Ma már a horgászat sem a régi, a halradar meg az etetőhajó megölte a sportot, a horgásztavak sportértéke meg nulla. Ugyanazt a húszkilós pontyot lehet látni a közösségi médiában, ezer horgász dicsekszik vele. Ennek csak akkor lenne értelme, ha a halak is ki tudnák posztolni a horgászok képét – ma fogtam egy százhúsz kilós Danit…

Változott a világ, a kínai ponty már tapsra ugrik a csónakba, a hajnali Duna olajosan sima felületét a mai horgászok nem is ismerik, ahogy azt sem, hogy az első motorcsónak miként törte össze a víz tükrét és a hajnali csendet. Apósom ilyenkor szedte össze a felszerelését, kilapátolt a partra, kikötötte a csónakot, aztán hazaballagott, letette a napi fogást, és úgy csinált, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne hajnalban három méretes ponttyal hazajönni. Ma talán összesen ennyi van a Dunában, viszont aki azokat megeszi, annak három füle nő – jobb esetben.

Maradnak a tavi potykák, távoli rokonai a hajdani halaknak, majd azokat esszük karácsonyi vacsorára. Végtére is az élet is illúzió, miért éppen a hal ne lenne az…


Illusztráció: horgászó fiúk a Ráckevei (Soroksári)-Dunánál, 1969-ben (Fotó: Fortepan / Urbán Tamás).

Vélemény, hozzászólás?