Gergely Tamás: Ülünk a kolozsvári Mamaia cukrászdában…

A százhalombattai Üveghegy Kiadó a minap jelentette meg a Kóválygások a Hyde Parkban. Vadmalac meg én című könyvét. Amelyiknek nemcsak hogy két címe, de két szerzője is van. Egyikük a Csíkszeredában élő Cseke Gábor költő, műfordító, másikuk egy, a Kantinban rendszeresen publikáló stockholmi prózaíró: jómagam. Az én szövegem tulajdonképpen műhelynapló, kedvenc figurám, Vadmalac félpercbe minősítésének a története. Az alábbiakból ebből emelek ki az evésre-ivásra, a Kantinra vonatkozó részeket, plusz egy ide vonatkozó félpercest.

Ültünk – igaz történet – a wiji park vendéglőjében, én háttal a teremnek, közel a kijárathoz, amikor azt veszem észre, hogy a jobb karomra egy darázs rászáll, azaz szálltában ráereszkedik a karomra, mint akinek szüksége van a támaszra, hogy lendületet vegyen, hogy folytassa az útját. Én így képzelem el az intim együttlétnek a magyarázatát, mindenesetre a darázs sikeresen elszállt, számomra meg maradt a leheletkönnyű érintés emléke.

Mikor egy hónappal ezelőtt meg akartam írni a sztorit a Kantinnak, nem egészen pontos emlékeim voltak a körülményekről, csak az érintés élménye volt élő, s akkor véletlenül – azaz mert ha már Cseke Gabi válogatta az én félperceseim, korrektúrázónak magam is beálltam – elém került a félperces, annak alapján könnyű volt megírni a kis jegyzetet.

A Nap mögött nem megtörtént esetet rögzít, hanem egy állapotot: amikor megváltoztatni az adott helyzetet nem lehetséges, és akkor tréfával oldod fel a tehetetlenség hangulatát. Nem részletezem, a kelet-európai politikai humort máshol bőven tárgyalják, abból megérthető.

Jellemző, hogy a megoldás a koma számára egy pohár bükki szilvapálinka felhajtása lenne – ha pálinka volna. Ekkor áll elő Malacka, hogy ő bécsi szeletet sütött, de a lábos, amivel előjön – vadmalaci fordulat – üres…

„Vadmalac spenótot pucolt, illetve már meg is főzte. Akkor vette észre az elcsángált spenótlevelet a padlón. A ‘lapit’. Hogy az ott lapít.” Szóval pár helyen a könyvben szándékosan nyelvjárásból kölcsönzök szót vagy igealakot. Mert az színesíti a rövid szöveget. Szóban forgó lapihoz személyes kapcsolat fűz: Kasza Imre barátomat hallom, amint kimondja a szót ízes székelységgel. Kösz!

Ülünk a kolozsvári Mamaia cukrászdában (a magyar színház mellett), Péterrel, Vadmalac alkalmi komájával mi: Éva (a feleségem) meg én – Vissza félperces. Én hármasban általában ritkán szólok, ezúttal azonban kifejtem elméletem, mely szerint létezik egy „felejtés-faktor”, azaz háború után elkiáltja az ember magát, hogy „soha többé!” vagy valami hasonlót, aztán a következő generáció úgy érzi, hogy ez rá nem érvényes, és háborúba kezd. Ott állunk, ugye, a 2019-es év közepén, hogy már felmondták a nagyhatalmak között eddig érvényes atomfegyver-szerződést, hogy fél Európa (Finnország, Svédország, a Baltikum, Ukrajna) attól retteg, hogy elindulnak az orosz csapatok, hogy kialakulnak újra a feszültségek Belfastban stb.

A Mamaiában csak enyhébb elképedést váltottak ki a szavaim, Péter későbbi szövegéből jöttem rá, hogy a félelmetes fejtegetés hatott.

A Guinness meg a barátomat sújtó betegségek egyik druszám (egy újabb koma ő is) leveléből való. Nem nevezem meg ugyan a félpercesben – Mennyi egy fabatka? –, viszont kértem engedélyt arra, hogy idézzem.

Minthogy nem túlságosan vagyok járatos a külföldi italmárkákban, a Guinnesst első olvasásra whiskynek képzeltem el, és sokalltam, hogy a levélíró („Már nem is iszik. Na jó, havonta egy flaska Guinnesst”) abból egyszerre (?) egy flaskával bedob. Hogy a Google felvilágosítson arról, hogy említett ital ír sör.

Ünnep

Vadmalac komája kissé pityókosan állított be, s nem egy, hanem annyi zászlóval, amennyien voltak. Lettek. De annyira kalimpált velük, hogy Vadmalacnak rá kellett szólnia: „Még kiszúrod velük a gyerek szemét!”

Jó, a koma megértette, s összegyűjtve letette a zászlókat a bejárati ajtó mögé. Csak dünnyögve ellenkezett, azt is az ellenkezés kedvéért: „Ünnep van, nem?” De mert maradt még benne kis, a visszautasítás generálta indulatból, a zászlókra bökve gúnyosan megkérdezte: „Vigyem fel őket a padlásra?”

Értette Vadmalac a komáját, ezért így zárta le a szóváltásukat: „Gyere, meghívunk egy ünnepi ebédre.”

Nyitókép: a kolozsvári Fő tér 1941-ben, cukrászdával (Fotó: Fortepan / Aszódi Zoltán) | A most megjelent kötet > Cseke Gábor: Kóválygások a Hyde Parkban – Gergely Tamás: Vadmalac meg én / Üveghegy Kiadó, 2019, 98 oldal, 2800 forint | Borítóterv: Balogh Ágnes Emese