Gergely Tamás: Vilniusi kávé, ha magyar

A Káfé Főnix kávézási szokásokat feltáró sorozatában megkérdeztem a magyar irodalmat lengyelre átültető Dabi Istvánt is. Mint kiderült, ő a kávét tisztán, cukor és más adalékok nélkül issza, hangulattól és egyéb körülménytől függően napi 3–5 adagot, de néha akár 7-et is. Ugyanakkor a kávéházak kapcsán meglehetősen szomorúan nyilatkozott: „Nem jártam baráti társalgás céljából sehová, mert sohasem volt baráti társaságom.” Azért megemlítette a budapesti Emkét, az Astoria presszóját és az Ibolyát. „Ezeket kedveltem, de igazi törzshelyem nem volt. Bár az Emkében és az Ibolyában elég jól ismertek a pincérek.” És hozzátette még: „mindenüvé egyedül ültem be, és csak figyeltem az embereket”.

A kispesti születésű, és az utóbbi években Nagykátán élő, 76 éves Dabi István magányosságára rájátszott az élete, a történelem is. A hetvenes években magyar útlevéllel Gdanskban élt (ott kezdett el szépirodalommal foglalkozni, később fordításai és saját lengyel nyelvű versei is jelentek meg), nemrég elhunyt felesége pedig Litvániában született lengyel nő volt, belorusz származású apával. Felesége szülei nem értették lányukat, miért ment hozzá egy „cigányhoz” (nem láttak addig magyart, úgy hitték, minden magyar cigány), aki ráadásul nem is katolikus… Amikor Vilniusba akartak utazni rokoni látogatásra, a hatóságok nem értették, ki ő, és mit akar. Amikor meg hazatelepült, az volt a kérdés: miért, ha egyszer már „elárulta” az országot…

Megjárta a kávéval is… Amikor annak idején végre a szovjet konzulátus is, meg a magyar hatóságok is megadták neki az engedélyt, hogy Vilniusba utazzon, ezzel kellett szembesülnie: „Ott az volt a szokás, hogy a kávéház ajtajában kellett várakozni, sokszor nagyon hosszú sorban. A portás ellenőrizte, van-e szabad hely, és ha volt, csak akkor engedett be és vezette be a vendéget a szabad helyhez, nem törődve azzal, hogy ott már többen is ülnek. Ha egy asztalnál volt még egy üres szék, oda kellett ülni. Mivel én még ismerős társaságban sem szívesen ülök, nem jártam kávéházba.”

Mivel tudta, hogy felesége szülei és bátyja sem isznak kávét, vásárolt egy kávéfőzőt, hogy Vilniusban se maradjon kávé nélkül. A húsvéti ebéd után azért meghívta újdonsült rokonait is egy csésze igazi magyar kávéra. Ám a többség gyorsan félretolta a csészét, a „keserű mérget” éppen csak megkóstolva…

Nem így felesége barátnője, egy neves litván szobrászművész neje, akinek kifejezetten ízlett István feketéje. Úgyhogy hazautazás előtt neki is ajándékozta a kávéfőzőt. Húsz évre rá, náluk vendégeskedve, a litván feleség ugyanazzal a géppel készített nekik jó erős magyar kávét…


A nyitóképen a budapesti EMKE eszpresszó és büfé, 1961-ben (Fotó: Fortepan / Bauer Sándor). | Az Internet-kávézó című sorozat a Káfé Főnix portálján. | Dabi István munkái a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Vélemény, hozzászólás?