Draskovich Edina: Konyhai nyomatok #1 – Disznótoros, 2011
Zsályás kolbász, véres hurka, zsályás kolbász paprikás zsírral, paprikás kolbász.
Zsályás kolbász, véres hurka, zsályás kolbász paprikás zsírral, paprikás kolbász.
Ha rendeznének egy világversenyt sonkák számára – mondjuk egy Forma–1-es futamot –, bizonyára az első két helyen spanyolok végeznének: Jamón Serrano és Jamón Ibérico.
Mámoros ízkavalkád-vers egy étlapból, Krúdy előtt tisztelegve.
Sétánk során egy speciális helyi ételeket kínáló étteremben találjuk magunkat, ahol flamenco zene szól. Random rendelünk.
Nem tehetek róla, hogy látom a szelet. / Igen. Jól hallottad. látom a levegőt. / De nemcsak azt. Látom, ahogy a / csillagok fényét emeli, fojtja. / A levegő körülöttünk: lélek.
Cordoba. Egy pohár bor mellett. A tér másik oldalán éppen sonkát szeletelnek, és félbevágott bagettekbe csomagolva csodás ropogós szendvicseket készítenek.
Alföldi pulykarolád, sárgarépafőzelék, narancs.
Pilsenihez pedig mit együnk egy prágai sörétteremben, hát naná, hogy gulyásnak nevezett, pilsenivel kezelt pörköltöt karlovsky knédlivel, mi mással.
Mikor megkóstolta az első húslevesemet, csak annyit mondott kedvesen, na, majd én, de azért szedett még egyszer a tányérjába. Szegény anyámnak igaza volt, ilyen férjet kislányom nem találsz még egyszer, ha lámpással keresed, akkor se. Nem kerestem, hozzámentem. Azóta eszem, amit főz.
A hal egyszerre volt közutált a mindennapokban, és volt kívánatos – kötelezően említendő ilyen témájú beszélgetések során – a magyar konyha csúcsteljesítményeként.
Zöldségleves, darált-főtt csirke, darált-főtt sertés.
Sokat játszottam a nagyszülőknél, influenza esetén pedig mindig menekülési stáció volt a nagyim. Ilyenkor a piros teát kértem. Egyszer a konyhakredenc sarkában a hársfavirágzatokból kivett párat, gyakorlott mozdulattal piros teát készített, mikor megláttam ezt a gyönyörű kis tejeskancsót. Azonnal elbűvölt a szivárványos, kifinomult, biedermeieres kecsessége.