Eugenia S. Lee: Mérges csirke, ellenméreg nélkül

Voltunk piacon. Az azért nagy dolog nálunk, mert új építésű nagyvárosban élünk, itt nincs piac, ahhoz autózni kell jó sokat. Ha már kocsiba ültünk, akkor egy régi, híresen jó piacot kerestünk. Az eredeti cél hibiszkusz szirmok beszerzése volt, egyiptomi import, de valamiért a piacon árulják, ami azért is furcsa, mert nemigen veszik, Koreában nem igazán ismert. Így aztán mi mindig sokkal többet kapunk belőle, mint amennyibe kerül, szerintem a gyógynövényes örül, hogy nem marad rajta.

Erős gyógynövényillat járja be az egész piacot, nem olyan, mint Európában, más is, töményebb is. Hirtelen eszembe jutott míg adagolták a szirmokat, és azzal a lendülettel meg is kérdeztem, hogy „otnámu” van-e. Nagyon csodálkozott az árus, koreaiak sem igen használják ezt a nagyon erős, ám épp olyan veszélyes fát otthon, nemhogy egy külföldi. Kérdezte, mi célból? Mondtam, hogy csirkét főznék vele. Erre még két doboz extra szirom került a szatyrunkba, annyira meglepődött, viszont volt neki, félve bár, de adott.

Külön lehet kapni a kérgét, de azzal elég faksznis bajlódni a 28. emeleten, úgyhogy felvágottat kértem. Az pont úgy néz ki, mint azok az elegáns csomag gyújtósok, amelyeket műmájer kempingezők használnak a csillivilli grillhez, vagy a szinte sosem használt kandallóhoz. Hazahoztam a zsákmányt.

A férjem érdeklődött, valóban el tudom-e készíteni. Mondtam neki, hogy még nem, de ez csak internet és idő kérdése. Tavaly ettünk már olyat, erre szakosodott étteremben. Akkor minden tál mellé adtak egy tablettát is, abban volt az ellenméreg, ha esetleg szükség lett volna rá. Rendes emberek azt megeszik a leves előtt, de persze mi nem, kíváncsiak voltunk, vajon milyen anélkül.

Az otnámu egyébként lakkszömörce-fa. Nagyon kemény lakk készül belőle, hagyományos bútorokat kezelnek vele. Mérgező annak, aki allergiás rá, viszont nagyon erős gyógyszer annak, aki nem. Mivel azt tudtam, hogy mi tavaly nem lettünk betegek tőle, bíztam benne, hogy ezt a jó szokásunkat megtartottuk idénre is, nekem ugyanis nem volt hozzá ellenmérgem. Felkutattam a netet, találtam is megfelelő receptet, bár az a hat óra, amíg főzni kellett a fát, egy kicsit soknak tűnt. A bejárati ajtón is folyt a víz, hiába ment a konyhai elszívó maximumon, és az egész ház úszott a gyógynövényillatban.

Rendeletünk tyúkot, mert a boltban csak nyeszlett csirkét árulnak, majd nekiláttam gyógynövénylevet főzni. Került bele más fa is, néhány gyökér, jojoba, hajtások, magok – csupa kincs, de nem tudom őket magyarul, talán nincs is magyar nevük. Mikor a lé elérte a jól érlelt whisky színét, beleszuszakoltam a tyúkot, egy textilzsákba pedig a rizst, és vártam. Idővel pont olyan lett, mint amit tavaly ettünk, úgyhogy kitálaltam.

A férjem, vonakodva bár, de evett belőle; a gyerek nem, ő azt mondta, inkább élne még egy kicsit… Én viszont – bízván az alkotásomban, meg az immunreakcióim amúgy is gyenge voltában – jól belaktam belőle. Másodikra már a férjem is rendesen szedett magának, gondolom látta, hogy még élek. A gyerek továbbra sem, igaz, ő tavaly nem volt velünk, így nála még nem lehet tudni, miként reagálna.

Másnap ebédre is maradt egy kevés – kocsonyává dermedt éjjel a mosókonyhában –, így azt ebédeltem. Vértisztító, ízületigyulladás-csökkentő hatása van. Mikor eszi az ember, kimelegszik, felpörög a keringése, aztán amikor ismét normálissá válik, akkor valahogy könnyű érzése lesz tőle. Nehéz leírni, de ez az egyik legerősebb hatású dolog, amit engedély nélkül lehet vásárolni, ámbár minden évben szed áldozatot, pedig hát réges-rég ismert és alkalmazott gyógynövény Koreában.

Az első saját készítésű „mérges csirkém” tehát teljes sikert aratott. Mindazonáltal gyakran elfog az érzés, hogy a nálam kevésbé kísérletező kedvű családom egy-egy ilyen akcióm után biztosan abban reménykedik, hogy egy ideig nem lesz időm „érdekes” receptekre vadászni a neten. Már csak azért sem, mert akkor sürgősen faszenet kell szerezni, meg rizsszalmát a smart cityben, és más hasonló kihívásokkal kezdem bombázni őket…