Frissen végzett tanárként egy ötszáz lelkes kis Szatmár megyei faluba kerültem, az Ukrajnához igen közel eső Tamásváraljára. Sok minden új volt ott számomra – a falusi élet, a tanítás, s én igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Mentem például szülői látogatásra, mert elő volt írva, ugyanis osztályfőnöke lettem az akkori hatodik osztálynak.

Kovács Piroskáékhoz kéreztem be, épp kukoricát „surultak”. Én a művelet végére érkeztem, megkínáltak a kukoricából. Nagyon finom volt, és meghatott a melegség, amivel fogadtak.

Ma is érzem az étel ízét, amikor rá gondolok. Valami új, én addig csak főtt tejes kukoricát ettem. A surult változatot – egyik volt tanítványom, jelenlegi Facebook-ismerősöm emlékezete alapján – így készítik: bő vízben főzik az érett kukoricát, amíg elkezd leválni a héja. Ez körülbelül 2-3 óra. Ezután hamuval addig kell súrolni, amíg teljesen megtisztul a héjától, azután párszor leöblítik tiszta vízzel, cukrot adnak hozzá, ízlés szerint.

Surultat akkor ettem először és utoljára. Nem sokkal később más faluba pályáztam el, a feleségem munkahelyéhez, illetve lakásunkhoz közelebb. Amikor a tanulóimmal közöltem a tényt, hogy elmegyek, vagyis otthagyom őket, elszomorodtak. Piroska arcát, rajta a csalódás fájdalmával, nem felejthetem.


A nyitóképen fotók a a szerző tamásváraljai albumából: Gergely tanár úr tűzifával és szánkóval, egy apró ház a faluból, valamint az osztály néhány tanulója, bábszíndarabot próbálva.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel