Faragó József: Éjféli fekete Zágrábban

Vannak hosszú kávék az ember életében. Pedig mindig presszót kérek, vagy ristrettót, ahogy manapság a duplát és a szimplát becézik. Na jó, Dalmáciában háznál, jobbára törökösen, apropó bosnyákosan, de azt is csak röviden. Bez šećera, ami annyit tesz, cukor nélkül. Egy szóval, gorču, vagyis keserűt. Néha egy szuszra felhajtom. Máskor sokáig szürcsölgetem. És vannak kávék, amelyek megállítják az időt. Legalább egy hosszú percre, ami csak az enyém.

Ilyenformán éreztem magam Zágrábban, egy szeles téli éjszakán, a kihalt buszpályaudvaron a pesti járatra várva. A nappal nyüzsgő kolodvoron csak néhány hátizsákos meg pár bőröndös téblábolt. Egyszer egy nyári vasárnap délelőtt meg akartam számolni, hogy a zágrábi buszváróban vajon hány kávéház üzemel. Tizenkettőnél abbahagytam a kalkulust. Ezen az estén, éjfélkor még három olyan hely volt nyitva, ahol pincér hozta a kávét. Meg a pohár vizet, tegyük hozzá, amiről nálunk oly gyakran elfeledkeznek. Húztam az időt, élveztem a tünékeny pillanatot. Nagyjából ugyanis sejtettem, hogy az éjszaka hátralévő óráiban és hajnalban mi vár rám.

A busszal nem volt gond. Egyből megtaláltam a telefontöltőt az ülés alatt. Volt WC. Nem ültek mellettem. Utastársaim csöndesen szuszogtak. Béke volt.

Nehéz megmondani, hogy a hazaérkezés otthonosságának melyik eleme a legriasztóbb. A migránsok után kutató magyar határőrzők? Az órányinál hosszabb várakozás Letenyén, úgy, hogy nincs is sor? Az addig okos sztrádaként működő autópálya hirtelen lebutulása? Horvátországban minden tábla és lehajtó ki van világítva. Folyamatosan tájékozódhatunk a hőmérsékletről, a szélről, a páralecsapódásról. Ehhez képest az innenső oldalon csak a vaksötét. Nem tudom, sírjak vagy nevessek, ahogy a benzinkutas ukrán, lengyel, brazil, bosnyák utastársaimra szól, magyarul: „Nem látjátok, hogy fizetős a WC? Menjetek máshová”. Végül is, a kereslet és a kínálat így is egyensúlyba hozható. A határig a benzinkutaknál 10-10 ülőke várta a betérőket, ingyen. A határtól idefelé, meg 2-2, pénzért…

A pesti pályaudvaron aztán végképp helyükre kerülnek a dolgok. És ehhez nem kell metrót vagy metrópótlót keresni. Mert az végképp reménytelen. Elég a büfében vásárolt kávéhoz egy széket vagy padot felkutatni. Sanszos még az ablakmélyedés, a csomagunkra ülés, meg a földre telepedés. Itt már nem húzom az időt. Nem szeretnék a pillanatba kapaszkodni. Egy hajtás. Még jó, hogy langyos. Huss. El innen…