Gergely Tamás: Butnaru bácsi dulcsácája

Sakkozni hatéves koromban tanultam meg Butnaru bácsitól. Nyugdíjas brassói román tanító volt, otthon unatkozott, kiült hát a sakktáblával az U-alakú tömbház udvarán egy padra, várta a sakkpartnereket.

Én voltam az, aki a legtovább kitartott mellette, egyrészt érdekelt a játék, másrészt lojális vagyok a számomra kedves emberekhez. Azért volt az, hogy egy szép nap elhívott a lakásukba, ahol a felesége dulcsácával kínált. Világos volt, hogy jutalomról van szó, az volt a válasz a hűségemre, és a jutalom azért, hogy a sakkjátékot művelem.

A dulcsáca gyümölcsből és virágsziromból cukorsziruppal készített balkáni édesség, édesebb a magyar íny által megszokottnál. Mikor rápillantottam, színe alapján meggybefőttnek hittem, de hamar kiderült, hogy rózsaszirom az, amit eszem. Rózsaszirom-dulcsáca. Udvarias gyerek voltam, de az élvezkedést hamar beszüntettem. Édesanyám nem ahhoz a rózsaszirom-dulcsácához szoktatott, amitől összeragadt az ajkam.

Szeretetét másképpen is mutatta Butnaru bácsi: románt akart belőlem faragni. Szeptember elsején szólt nekem, beszéljek a szüleimmel, hogy írassanak a közeli román iskolába. Megígértem, hogy beszélek. Közben tudtam, hogy Édesanyám éppen akkor ment a gyárutcai iskolába, ahol magyar osztályok is voltak, beíratni. Azt hiszem, az volt az első hazugságom, arra is a kisebbségi helyzet kényszerített.

Aztán elköltöztünk a negyedből, majd én egy másik erdélyi városba kerültem tanulni, s éppen az egyik egyetemi szünidő alatt vitt el Édesanyám a Butnaru bácsi temetésére. A sakkmesterem meghalt, de maradt a sakk. A kombinálókészség, ami több esetben is meghatározta az életem. Azért lettem szerkesztő például, talán annak köszönhetően írok…


Illusztráció: Freepik.

Vélemény, hozzászólás?