Zsubori Ervin: Mártogatós

A savanyú káposztás hordó, vagy talán inkább dézsa, a csengődi mamáéknál a kamrában volt (még a spájzban lehetett volna, de az igazából nem volt), ha jól emlékszem, valami pléhfedőt tettek a tetejére, azon talán vörös kisméretű téglák, amelyek akkor még nagyméretűek voltak. Hosszan készült, nem lehetett sürgetni, én, őszintén szólva, nem is forszíroztam. Jobban szerettem a hajában főtt krumplit.

A sparheltre került fel a fazék, benne a földszínű krumplikkal, a felső szénbedobó nyílások mindig rosszul illeszkedő betétei mellett kivilágított a tűz a fehérre meszelt plafonra: órákig el lehetett nézni az imbolygó árnyalakokat. Egy kisebb lábos is került mellé, szigorúan zsírral, benne beirdalt szalonnacsíkokkal. Szépen visszapöndörödtek a szalonnák, sercegett a zsír, gyöngyözött az édesnemes pirospaprika.

Mártogatósnak hívtuk; a korongokra szeletelt főtt krumplit kellett belemártogatni, közvetlenül a kis piros, levert szélű lábasba, a szalonna csak hab volt a tortán, ahogy mondani szokás. Kímélő ételnek épp nem volt nevezhető, de jól be lehetett belőle lakmározni. A krumpli pedig, ha megmaradt, mehetett egy tepsibe, majd a sütőbe a maradék szalonnával, jó volt másnapra ebédre. De nem nagyon maradt meg.