B. Tomos Hajnal: Nagyanyám köménymaglevese

Nagyanyám még hetvenöt éves korában is járt kapálni a közösbe (akkor Mezőgazdasági Termelőszövetkezetnek titulálták). Reggel ötkor kelt, megivott egy fél liter teát, melybe száraz kenyeret aprított (ne menjen kárba az se!), vette a kapáját és már indult is a mezőre. A „zöldségesben” dolgozott (oda-vissza körülbelül négy kilométeres gyalogút), ahol sárgarépát, petrezselymet kellett gyomlálni, vagy káposztát hompozni, mikor mi volt a parancs.

Délben soha nem evett. Behúzódott egy fűzfa árnyékába (ott haladt el a Dirba, városunk egyetlen pataka), megivott néhány korty poshadt vizet a kulacsából, majd a szünet végéig szundikált. Este is csak kétfélét vacsorált: túrós puliszkát vagy köménymaglevest. De soha nem tudott asztalhoz ülni, míg valamelyik unokája melléje nem telepedett (nagyapám favágó volt, csak szombatonként szokott hazajönni az „éjhálóból”).

Egy ilyen estebéd anekdotája fenn is maradt a családi emlékezetben. Épp megfőzte nagyanyám a szép sárga puliszkát, aztán kipenderült a kapuba, hogy vacsorázni hívjon engem. Csakhogy hiába meresztgette a szemét, sehogy sem lelt rám a hancúrozó lurkók között, ami szinte olyan furcsa volt, mintha a péntek hiányzott volna a nagyböjtből. Meg is kérdezte az egyik kipirult pajtásomat, vajon mi történhetett, hogy nem vagyok közöttük. Amaz pedig a világ legtermészetesebb hangján válaszolta: „nálunk van a kertben, lopja a vajalmát”.

No, de térjünk vissza a nagyanyám híres köménymaglevesére, mert ugye, ezt harangoztam be a fenti címben. Nos, nálunk, Csángóföldön, úgy tartották: senki sem lehet annyira szegény, hogy erre az étekre ne futná neki. Nagyanyám mindig a kétliteres piros-fehérbabos fazakában főzte, mert kettőnknek nem kellett ennél több (néha el sem fogyott). Engem elszalasztott forgácsért, ő addig megpucolta a hagymát meg az egy szál sárgarépát. A köménymagot saját kezűleg szokta begyűjteni az erdei kaszálókról, néha nem volt rest egészen a Csukjonig (Csukás-hegység) kutyagolni érte, ha közelebb nem talált. Sohasem kötötte gézbe, vagy vászonzacskóba a köményt, hogy fakanálra akasztva belelógassa a fazékba, hanem egyenesen a fövő vízbe szórta, mert szerinte csak így lehetett kinyerni belőle azt az izgalmas, fűszeres ízet. Még ma is, ha beleszippanthatok egy maréknyi köménybe, nagyanyám jut mindig eszembe, meg a régi szegényember-levesei, melyeket együtt költöttünk el a félfedélre épített nyári konyhájában.

Aztán, ha már megfőtt a zöldség, s a kömény illata a harmadik szomszédig szállingózott, nagyanyám átszűrte a levet egy másik edénybe, kevés világos rántással feleresztette és grízgaluskát szaggatott bele. Néha – csakhogy én is megtanulhassam – „lebbecset” készített a galuskák helyett. Ez kicsit több időt igényelt, mert a lisztet jól el kellett dolgozni a tojással meg a vízzel, aztán a kemény tésztát belereszelni a fövő levesbe.

Nem ritkán az is megesett, hogy se gríz, se tojás nem volt a háznál, s akkor csak száraz kenyérkockákra mertük rá a forró levet. De még így is a világ legízletesebb vacsorája volt, s az ötcsillagos vendéglők minden kaviárját odaadnám, ha még egyszer nagyanyám készíthetné el nekem.


Illusztráció: Csángó lányok a mai Négyfaluhoz tartozó Csernátfaluban, 1905-ben (Fotó: Fortepan).

2 thoughts on “B. Tomos Hajnal: Nagyanyám köménymaglevese

  1. Bízom benne, hogy már nincs akkora szegénység a messzi csángó földön sem. Most hol élsz? Az írás nagyon meghatott, köszönöm szépen, várom a következőt.

    1. Kedves Mária! Cikkeim iránti érdeklődésével megtisztel és örülök, hogy a nagyanyám leveséről írott karc tetszett Önnek. Születésem óta a barcasági Csángóföldön, Négyfaluban (románul Sacele) éltem és élek ma is, remélhetően itt is fejezem be földi pályafutásomat. Persze, hogy ma már nincs szegénység ezen a vidéken, (legalábbis a magyar lakosság körében) és a háború előtt sem volt, de az “átkos” rendszer itt is szinte földönfutókká tette az addig szabadon gazdálkodó földműveseket. Testi, lelki egészséget kívánva, üdvözlöm Önt, B.T.H.

Hozzászólás a(z) Schneider Mária bejegyzéshez Kilépés a válaszból