Erényi Ágnes: A mi disznóvágásunk

Amikor kislány voltam (mert én is voltam), évente egyszer becsöngetett hozzánk egy kedves, vörös hajú, szeplős, batyus sváb asszony, aki hozott egy levágott libát. Hatalmas alkudozás vette kezdetét, a nagymamám elővarázsolt valahonnan egy halom ruhaneműt, amik a cserealapot képezték. „Naccsasszony! Ennyi? Na megyek is… Viszem a Hoffmannéhoz.” Így ment a játék a megegyezésig.

A liba aztán átlényegült: a szárnyából, zúzájából, egyéb aprólékjából leves, majd ludaskása lett. A combjából sült, a nyakából töltött libanyak, a melléből fasírt és vadas, a tollából paplan és párna, a csontjából enyv, a hájból zsír, a bőrből töpörtyű.

Amit nem használtunk fel, az a szív és a püspökfalat volt. „Nem kóser” – mondta a nagymama halkan. Mintha a többi az lett volna.

Ez volt a mi disznóvágásunk.

A nyitóillusztráción egy tányérnyi libasült (fotó: Pixabay).