Erényi Ágnes: Az első kenyerem igaz története

Remek szakács hírében állok, na! Mi az nekem – gondoltam én –, egy életem, egy halálom, kenyeret fogok sütni, hiszen az önkéntes karantén ki tudja, mennyi ideig tarthat. Meg összefogdossák a boltit, meg mit tudom én.

Nem használok lisztet, de a kamrában árválkodott körülbelül 40 deka, ellenőrzötten molymentes bio fehérliszt. Találtam még nem lejárt porélesztőt is. Megkerestem a legegyszerűbbnek tetsző receptet, felgyűrtem az otthonkám ujját, felvettem „A világ legjobb nagymamája” feliratú kötényemet, és nekiálltam.

A recept nem tűnt bonyolultnak: 50 dkg sima liszt, 2,5 dkg élesztő, 1 evőkanál cukor, 1 evőkanál só, 270 ml langyos víz, 4 dkg étolaj. Ebből csak az nem értettem, hogy mennyi a 2,5 dkg élesztő, illetve hogy miként mérjem meg az olajat, mert az az én tudásom szerint folyadék. „Csak úgy szemre, amennyit felvesz”, szokták mondani…

Aztán géppel megdagasztottam. Már akkor látszott, hogy valami nem stimmel, mert nem akart összeállni. Kicsit gyúrtam kézzel. Mikor már minden csirizes volt, akkor abbahagytam, és a kályha mellé tettem kelni.

Úgy kelt, mint én. Nehezen. Vagy talán egyáltalán nem.

Ez sem baj, gondoltam, majd lesz belőle pászka (élesztővel), laposkenyér, pita, bármi. Hát nem lett. Egy kemény, kiszáradt, ehetetlen tömböt vettem ki a sütőből.

Ez volt tehát az először, utoljára és soha többet mesém boldog vége.

A nyitókép a kelesztés kezdetén készült; a másik mindennek a végén… (a szerző felvételei).