Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #3 – A szentgyörgyhegyi palacsinta meséje
Süteményekben, desszertekben nem vagyok valami kiemelkedő. Sejtem is, hogy miért. A főtt ételt menet közben lehet kóstolni, ellenőrizni, ha kell még ezt-azt beletenni… a sütemények többségénél ez lehetetlen. Összerak recept szerint, sütőbe tesz… és kiveszi a végeredményt, ami vagy… vagy. Szóval inkább főzök, mint sütök. De van két desszert, amiben, szerénytelenség nélkül állíthatom, jó vagyok. Az egyik ráadásul a Balatonhoz, egy régesrégvolt nyárhoz kötődik. „Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon…” Igen, csodás volt. Nem hiszem, hogy azért, amit könnyű gondolni, hogy tudniillik fiatalok voltunk, és akkor minden csodás. Mert nem, egyáltalán nem volt olyan jaj-de-jó, hanem inkább talán gyakran az ellenkezője. Viszont a Balaton… Ott nekem kitágul a lelkem, nagyokat, mondhatni, széleseket sóhajtok és lélegzem, és köszönöm, jól vagyok. Nézni tudom órák hosszat, a parton ülve, vagy a barátaim lovasi hegyoldali kertjéből. A Balaton, a Balatonon nekem egyszerűen jó. Mindegy, éppen hány éves vagyok.
Valamikor réges-régen, once upon a time a későbbi férjem nagymamája nyaranta egy SZOT-üdülőben volt konyhafőnök. Lábjegyzeteljem a SZOT-üdülőt? Mikor elszerződött, mindig kikötötte, hogy kétágyas szobát kér – hogy jöhessen az unokája. Rám vagy más női személyekre, haverokra nem volt gondolva, miért is? A nagymama igazán féltékeny volt az unokájára, engem is csak ezért tűrt meg, mert annyira imádta a… nem is tudom, hogy mondtuk akkoriban. A partnert nem használtuk, a barátom fordulatot se… Szóval, a fiút, akivel jártam. De megtűrt, hát mentem, persze. Mentünk a Balatonra bárhogy, akárhogy, ahogy lehetett. Kettőnknek egy egyszemélyes vaságy jutott. A matrac alatti háló – üdülőben vagyunk, abból is SZOT-üdülőben – középen erősen roskadt volt már. Éjszaka nem volt könnyű nem összegurulni középen. De nyár volt, és Balaton, és azért tényleg fiatalok voltunk, néha, többnyire stoppal, útnak is indultunk valamerre.
Egyszer egy ilyen alkalommal nagyon elengedtük magunkat: beültünk egy szántódi étterembe. „A fiú, akivel jártam”, ahogy ő fogalmazott magáról, férfiasan édesszájú volt, azt meg én teszem hozzá, hogy palacsintafüggő is. Így aztán nem volt kérdés, hogy mit rendelünk, hiszen volt az étlapon egy titokzatos nevű, ráadásul megfizethető étel: szentgyörgyhegyi palacsinta. Megrendeltük, isteni volt. Fel is vettem az „étlapomra”; rég elváltunk már, de a szentgyörgyhegyi palacsinta az enyém maradt.
Jó néhányszor csináltam azóta, ideális egy kiadós leves után, és még nagyon szép is. De könyörgök – miért szentgyörgyhegyi? (Pláne egy déli parti vendéglőben!) Nincs benne fehér bor, az étteremben sem volt, túrós palacsinta, jófajta házi sárgabaracklekvár és sok tojásfehérje van benne. Mármint az enyémben, a szántódi étteremben valaha evett nyomán. Ráadásul ahány receptet nézek ezen a néven a neten, mind más, mint amit én készítek: ezek valamiképp diósak vagy mandulások, és főzött vaníliakrém sül rájuk. Pedig esküszöm, ahol ettem, azt a fajtát hívták így, amilyent én csinálok. Amúgy, amilyen mutatós, olyan nagyon egyszerű készíteni.
Tíz-tizenkét palacsintát sütök. Nem, nem mondom meg, hogy hogyan, ki-ki, ahogy szokta, ahogy anyukájától – nagymamájától, szomszédasszonyától, anyósától, a gyakorlatban – tanulta. A túrótöltelék ügyében is kevés a mondanivalóm, főleg, hogy egy kicsit mindig másképp csinálom, attól függően, hogy van-e otthon citromhéj, vaníliás cukor és/vagy mazsola. Ezek ízlés szerint mind mehetnek bele. Az enyém nem is nagyon édes, de ez is döntés kérdése. A kész, feltekert túrós palacsintákat két-három centis darabokra vágom, félreteszem. Egy jénai tálat kivajazok, épp csak egy kicsit, legalul. Felverek – mondjuk – öt tojásfehérjét, mikor félig már kemény, beleöntök egy kisebb üveg saját sárgabaracklekvárt, azzal verem keményre. A feldarabolt palacsinták úgy egyharmada a tál aljába megy, rá némi lekváros hab; tanácsos egy villával kicsit meglökdösni, hogy a hab befolyjon a palacsintadarabok közé. Újabb harmad, hab, kis lökdösés. Maradék hab a tetejére, be a körülbelül 180 Celsius-fokos sütőbe. Nézzük, lessük, emlékeim szerint úgy húsz perc táján már majdnem készen van. De lehet, hogy több, azt mindenki látni fogja!
És előbb vagy utóbb leírom a diós-meggyes charlotte meséjét is.
A fotókon a legutóbbi szentgyörgyhegyi palacsinta – na, akkor van kész, amikor olyan színű, mint a nyitóképen… | Fotók: Köböl Vera.
