Mörk Leonóra: Vészhelyzeti sajtos

Mióta karanténba szorultunk, váratlanul kitört belőlem a házitündér. Sütök-főzök, mosok, vasalok, hogy mást ne mondjak, tegnap kivasaltam a férjem tíz ingét, pedig megesküdtem neki, hogy sosem fogom ezt tenni, ne is számítson rá. Ma pedig önnön legnagyobb csodálkozásomra megpucoltam az összes ablakot (amúgy utálok ablakot pucolni), még az ablakpárkányokat meg a szúnyoghálókat is lemostam, utána pedig sütöttem kenyér helyett (amit nem tudok, hiába látom a Facebookon a sok receptet) egy adag sajtos rudat.

Elgondolkoztam, mi ez a megmagyarázhatatlanul rám tört késztetés, hogy tegyek-vegyek a háztartásban, és eszembe jutott az a mostani vészhelyzet mellett lassan jelentőségét vesztő, több mint tíz évvel ezelőtti időszak, amikor a világgazdasági válság elhúzódó következményeivel kellett szembenéznünk. Az akkori munkahelyemen (nevét borítsa a feledés homálya) többek között azzal, hogy egyre nagyobb késéssel kaptuk meg a fizetésünket, ha egyáltalán, és egyre kétségbeejtőbb helyzetbe kerültünk. Lakáshiteles kollégáimat szüntelenül hívogatták előbb a bankok, aztán a behajtó cégek, és emelt hangon követelték tőlük az aktuális törlesztőrészletet, ők viszont pénz híján nem tudtak fizetni. Úgy készítettük a lapot, hogy tudtuk, akiket felkérünk, ugyanúgy nem fogják megkapni a honoráriumukat, mint mi a bérünket. (Erre a mai napig nem vagyok büszke, viszont legalább megtanultam, hogy soha többé ne vállaljak mások helyett felelősséget olyasmiért, ami nem az én felelősségem.) Szóval a feszültség napról napra nőtt, én pedig hirtelen azt vettem észre, hogy két-három naponta sütök valamit, és beviszem az irodába. Úgy éreztem, ezzel valamiképpen összetartom az egyre inkább széteső csapatot, és nem hullunk széjjel, mint oldott kéve – hogy a klasszikusokat idézzem.

Most, az utolsó márciusi hétvégén, mialatt szépen elrendeztem a sajtosokat egy karácsonyi mintás fémdobozban, hogy ne száradjanak ki, megértettem, nyilván ugyanez az ősi ösztön hozta felszínre a bennem többnyire mélyen szendergő otthonteremtő nőt. Vészhelyzetben ablakot pucolni, húslevest főzni, meggyes muffint sütni valószínűleg ugyanannyit ér a világot mozgató hatalmas erőkkel szemben, mint emlékül szalagot adni a frontra induló katonáknak, meg zoknit kötni nekik: fizikailag jóformán semmit. Lelkileg viszont sokat. Megadja azt az illúziót, hogy mégiscsak tettünk valamit, és a magunk módján megpróbáljuk megmenteni egymást és a világot.

Vélemény, hozzászólás?