Chutney, Curry, Chapati. Három bűvös szó, ami így, egyben kimondva is izgalmasan hangzik, akárcsak egy varázsige, külön-külön viszont az indiai konyha előkelő triumvirátusa. Ha ezeket ismerjük, akkor már egész műveltnek tűnhetünk az indiai gasztrokultúrában, ha európaiként el is tudjuk őket készíteni, az pedig abszolút trendi.

A chutney (csatni) készülhet gyümölcsből (kókusz), zöldségből (hagyma), vagy fűszernövényből (menta); lehet édes vagy sós, fűszeres. A lényege a sűrűsége, amit vagy lassú főzéssel, vagy csak a hozzávalók megfelelő adagolásával érhetünk el. A chutney nem főétel, hanem egy ínycsiklandó kiegészítő; olyan, mint egy elegáns dísztárgy az asztalon.

Bár a curry a tamil „kari” szóból ered, jellegzetes indiai fűszerezésként az angolok tették közismertté; valódi jelentése szósz vagy mártás. A nálunk erős, sárgás színű fűszerkeverékként ismert curry Indiában valójában nem is létezik, vagyis az náluk a fűszeres mártásban levő zöldséges, panír (sajtféle) vagy húsos ételt jelenti.

A chapati (csapáti) hagyományos indiai lepénykenyér, melyet minden alkalommal frissen, hólyagosra sütnek. Tehát olyan nincs Indiában, hogy száraz kenyér, vagy másnapos, mint otthon, mert elfelejtettem frisset venni… Nagyszerű kísérője minden szószos ételnek, chutney-nak, de nekem magában is remek. Kétféle búzalisztből, vízből és sóból készítik, vasserpenyőben. Zsiradék nélkül sütik, és csak utólag kenik meg kókuszolajjal.

A csapátiról egy történet jut eszembe, amit anyukám mesélt első indiai éveimről (ez jó néhány évtizeddel ezelőtt volt, és én magam nem nagyon emlékszem részletekre, mert 6 hónapos voltam, amikor a szüleimmel kimentünk – apukám munkája miatt –, és 3 éves korom körül már haza is jöttünk…). A szegényebb indiaiak otthon szokás szerint a földön főztek, a nálunk dolgozó szakácsok úgyszintén. Anyám hiába vett nekik a konyhába egy szép nagy asztalt, és próbálta a műveletet térben feljebb „emelni”, a világító szemű vékony kis fekete emberek két nap után az asztal alatt kuksoltak, és lelkesen készítettek a csapátit. De attól még finom volt, talán finomabb is. A Föld energiáját is belefőzték.


Fotók: Strausz Mónika.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel