Eugenia S. Lee: Al dente

Az én jó uram megpróbál leszokni a dohányzásról. Ennek természetesen mellékhatásai vannak, amik többnyire engem érintenek. Ezért aztán a minap elhatároztam, hogy meglepem valami nagyon finom, nem szokásos étellel.

Mivel szereti az olasz konyhát, arra esett a választásom. Rendeltem olasz tésztát és valódi parmezánt; olívaolaj és fokhagyma mindig van itthon. Tavaly szárítottam paradicsomot, abból még van egy egész üveggel. Vad rukkolát is vásároltam, hogy igazán finom legyen az alkotásom.

Arany színű olívaolajat öntöttem a serpenyőbe, közben a kés lapjával összetörtem néhány gerezd fokhagymát, rádobtam az olajra, halvány barnára pirítottam őket, majd a megmosott és felvágott paradicsomokat is. Friss bazsalikommal ízesítettem a legvégén. Nem tettem bele külön sót, az olívában eltett szárított paradicsom sóval együtt került az üvegbe még tavaly, abból mertem rá a szükséges mennyiséget.

Kifőztem a masni alakú farfalle tésztát, ügyelve, hogy al dente legyen, azaz ne legyen túlfőzve, de lisztes se maradjon tálaláskor. A tészta került a tál aljára, rá a szósz majd a rukkola, kevés reszelt parmezán, mellé néhány szelet fokhagymás olajban pirított bagett. Annyira finom volt, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ízlik-e neki.

Mióta a cigarettával küzd, meglehetősen morcos. A rukkola kesernyés íze a parmezán erőteljes aromájával, a natúr paradicsom aláfestésében, megspékelve a friss bazsalikom ízével, csodálatos harmóniát alkotott, mint egy egészen kiváló zenemű. Valahogy a mennyiségeket is pont eltaláltam, egyik sem volt túllihegve a másik kárára. Egy szó, mint száz, szép is volt és finom is.

Az utolsó falatig megette a számára tálalt mennyiséget, majd cigaretta helyett elfogyasztott néhány gumicukrot. Miután látta, hogy nem fogom megkérdezni, milyen volt, magától mondta – kissé sötét arckifejezéssel –, hogy az egész egy kicsit sótlan volt.

Mit mondjak, a rá következő nap egyáltalán nem mentem a konyha közelében. Edukatíve, hiszen értem én, hogy nehéz, de miért kell nekem is azzá tenni? Aztán csak győzött bennem az együttérzés, vasárnap már főztem ebédet, és kellemes volt a fogadtatás.

Erről jutott eszembe, hogy a minap kérdezte tőlem valaki, mi van, ha Kim Dzsongun tényleg meghalt, és a húga lesz a főnök? Gondolkodás nélkül az csúszott ki a számon, hogy nem tudom, de ő legalább nő…

Az ételről ezúttal nem készült saját fotó | Illusztráció: Freepik.