Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #6 – A lecsó meséje

Lecsó, lecsó, lecsókolom a rúzst a szádról… Ismerik? Ha nem, érdemes megguglizni.

Szóval beszéljünk a (majdnem) mindenki által imádott lecsóról. Egyetlen emberrel találkoztam, aki nem szerette, az is szegény amerikai (pontosabban: Fülöp-szigeteki származású amerikai) volt.

Azt most nem részletezném, hogy mennyire tősgyökeres magyar ételről van szó, vagy éppenséggel mennyire balkáni, mediterrán, déli vagy keleti ételről… Maradjunk annyiban, hogy valami hasonlót mindenhol készítenek, ahol terem paprika és paradicsom. És persze minden országban és mindenki másképp. Más alapanyag szerepel a paprika és a paradicsom mellett, és néhol nem is emlékeztet arra, amit mi lecsónak hívunk.

Jó néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy az amúgy az Egyesült Államokban élő barátom azt hiszi, nagyon szereti a lecsót. „Hiszi” – mert kisgyerekkora óta nem evett. Magyarországon született, de 14 éves korától kezdve a tengerentúlon él, amerikai iskolába járt, aztán amerikai egyetemre. És amerikai családja lett – ami azt illeti, abból kettő is, de ez nem tartozik ide. Amikor összesodort minket az élet, éppenséggel értett még magyarul, de beszélni már nem nagyon könnyen, írni még nehezebben tudott, ám hősiesen és nagyon-nagyon gyorsan visszaharcolta magának a nyelvet.

Szóval, amikor először jött haza, nem sok minden kötötte már Magyarországhoz, de azok között viszonylag szép számmal szerepeltek a gasztronómiai emlékek. Szegény emberek ételei amúgy, mert a gyerekkora a II. világháború idejére esett, és előtte se volt nagyon jó helyzetben a családja. Savanyú rántott levesre emlékezett, intézeti ételekre, meg hogy a kenyér mekkora kincs volt ott, az intézetben, és hogy ő mennyire szerette. Az egyik csúcsemléke: forró puliszka, hideg tejjel leöntve – vagy fordítva, ebben most nem vagyok biztos.

A lecsóra szintén emlékezett, vágyott is rá. És persze – áldott naivitás! – azt hitte, lecsó csak egyféle van… Ugyan már, rengetegféle van, mondtam neki. De nem hitte el (nem az a könnyen hívő fajta), ezért bizonyításképpen egy hétig minden nap másféle lecsót főztem neki. Volt kolbászos (vagy kolbász helyett virslis), tojásos, rizses, sőt az a fajta is, amelyikben apró kockára vágott krumpli is van, mert én azt nagyon szeretem. És volt padlizsános-cukkinis, vagyis a ratatouille-ra, a francia lecsóra hajazó, és volt teljesen „tiszta”: hagyma, fokhagyma, paprika, paradicsom. Az egyik mellett aztán elkötelezte magát, amúgy nekem is az számít a „főlecsónak”.

Mert a lecsó az szívügy, ha valaki szereti, és ez a szerelem egyben erős elköteleződéssel jár valamelyik változat mellett. Az egyik barátom mamája annak idején egy kis cukrot tett bele, hogy elvegye a paradicsom savanyúságát; ő ehhez ragaszkodik. Az egyik barátnőm verzióját én „kínai lecsónak” hívom: az alapanyagokat annyira gyorsan pirítja össze, hogy szinte még ropogósak, és alig engednek levet. A másik barátnőm bő lére ereszti: sok kenyér és kanál kell hozzá. Mindkettő finom, de ahogy én csinálom… hát… az az igazi.

Az enyémnek van szaftja, persze hogy van, lehet tunkolni, de az a szaft, hogy is mondjam… tömény. Talán ez a megfelelő szó. Hagyma, fokhagyma, kolbász, paprika, paradicsom és piros paprika kerül bele, ebben a sorrendben egyébként. Só a hagymára, hogy szétessen, mielőtt jön a többi, aztán amikor minden benne van, amikor rátenném a fedőt egy kis időre, akkor megkóstolom, hogy nem kér-e még egy kis sót. Mivel mindegyik pirul, párolódik egy darabig, amíg nem jön a következő hozzávaló, a végén már talán csak 10 perc kell neki a fedő alatt.

Persze az enyém se lesz mindig egyforma. A kolbászminőség – nem lángolt, nem száraz, és nem is nagyon sok, az íze kell! – viszonylag könnyen tartható, de a paprika és a paradicsom, ahogy halad előre a szezon, változik, méghozzá sokat: ízesedik, vastagszik, aztán koraősszel mindez visszafelé. És ettől kicsit, egy hajszállal, mindig más lesz a lecsó.

Istenem, legyen már nyár!

Fotók: Köböl Vera.