Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #9 – A rokfortos csirke meséje járvány idején
Erről az ételről most már mindig a nyár, a Balaton, Szárszó, a vízparti evangélikus üdülő fog eszembe jutni. A receptjét ugyanis ott, térdig a vízben állva, a barátnőm Stockholmban élő nővérétől hallottam először – körülöttünk gyerekek –, és azóta se láttam sehol leírva. É. azt mondta, legalábbis így emlékszem, hogy svéd étel. Mindegy, nálunk nagyon nagy kedvenc lett, a barátaim is megtanulták, szeretik.
Kivéve, ha nem. Mert megosztó étel, a családomnak se minden tagja szereti. És meg is jártam vele egyszer. Arról, hogy egy ételnek szaga van vagy illata, a szóhasználatra érzékenyek komoly vitákat tudnak folytatni. Egy biztos, ennek szaga van – a készítés, sütés elején nem is feltétlenül jó szaga, cserébe viszont nagyon intenzív. Ez akkor jelentkezik, amikor a hozzávalók – a sok rokfort, a sok fokhagyma, a sok tejszín, illetve a vörösbor – kezdenek összesülni. A szag később már lehet vita tárgya, de ezen a szakaszon át kell esni. És a fokhagymaszag később is csak enyhül – én mondjuk, szeretem.
Nos, ezzel az étellel gondoltam villogni, amikor a barátnőm először hozta fel hozzám a barátját, későbbi férjét, utóbb nekem is jó barátomat. Mire megérkeztek, már a kellemes, sőt szerintem vonzó, étvágygerjesztő, izgalmas szagnál tartott az attrakciónak szánt vacsora. A konyha ajtaja majdnem egybenyílt az előszobáéval, így aztán a csapás hamar ért mindannyiunkat. Az először érkező vendég megtorpant, és azt mondta: fokhagymás ételt nem eszem. Innen nekem szakad a film, az est hátralévő részére nem emlékszem, arra se, mit evett végül, és egyáltalán, hogyan zajlott az egész vendégség.
A rokfortos csirke sem „gyorsan összedobok valamit”, sem olcsó ételnek nem mondható, hiába csirke az alapanyag. Furcsa módon, a hozzávalók nyomják fel az árát. Nyolc combhoz 30–35 deka (!) rokfort kell, továbbá négy deci (tényleg!) tejszín, mérettől függően legalább tíz gerezd fokhagyma, vörösborból pedig két-három deci. És meglepően sok bors: a húst nagyon alaposan be kell borsozni, nem lesz csípős mégse.
Erősen elősütjük a húsdarabokat; amikor jól megpirultak, áttesszük őket a tepsibe. Közben egy lábasban a rokfortot felolvasztjuk a tejszínben; nem baj, ha egy cseppet darabos marad, majd elolvad a sütőben, vagy ami még jobb, megpirul. Belenyomjuk a fokhagymát. Mikor minden darab átesett az elősütésen, és szépen elrendezve a tepsibe került, akkor ráöntjük a tejszínes-rokfortos-fokhagymás keveréket. A serpenyőt, amiben sültek a húsok, két deci vörösborral kiforraljuk, a pörzsölt ezt-azt felkaparjuk, és ezt is a húsra öntjük. Megjegyzem, de nagyon halkan, hogy végszükségben az elősütés elmaradhat – velem is megtörtént már, hogy kihagytam, és nem emlékszem, hogy valaki észrevette volna. Ilyenkor az enyhén sózott, de erősen borsozott darabok egyenesen a tepsibe kerülnek, rájuk mindaz, amit írtam. És be a sütőbe. Sütés közben időnként megfordítjuk, a végén persze a bőrös fele lesz felül, kicsit kiáll a szószból, megpirul rajta a bőr és a szósz ottmaradt része is…
Rokfortos csirkét most, április utolsó szombatján készítettem legutóbb, a fotózásra a látogatóba érkező lányomat kértem meg. A művelet egy előre elgondolt karantén-koreográfia szerint zajlott, a lépcsőházban. Az ott szolgáló, lepusztult komódra terítő, rá a tepsi, majd szakács az ajtajáig elhátrál. Fényképész közelít, lépcsőházban rendet rak, mert a szomszédék cipője belelóg a képbe… Majd váltás, fényképész és lánya elhátrál, szakács tányért hoz. Hát így.
De a rokfortos csirkével nem volt semmi gond. Azon szerencsére nem fog a járvány sem.
Fotók: Donáth Anna | Utómunkák: Köböl Vera.
