Gergely Tamás: A brassói Korona Damóval, és más legendás helyek
A Káfé Főnix Kávé-ankétjában egy-egy visszaemlékezés során kibomolhat egy életmód, egy korszak, egy valóság. A jelenleg Debrecenben élő, Erdélyből elszármazott Hadnagy József költő írja marosvásárhelyi fiatalkoráról: „Marosvásárhelyen kezdtem el rendszeresen olyan helyekre járni, ahol baráti szóra, beszélgetésre, politizálásra, kis pletykálkodásra, kávéra, sörre, borra szomjas ismerősökkel, haverokkal találkozhattam. A Maros vendéglő fölötti bár volt az egyik törzshelyem, de a Continental vendéglő alatti sörözőben, a Grand Hotel bárjában és a Predeal vendéglőben is gyakorta vendégeskedtem.” A „csíkszeredai hobbifotós”, André Zsuzsa írja: „A kávéház, mint fogalom és mint jelenség nagyon meghatározó volt életemben. (…) Hosszú éveken át a csíkszeredai Tilos kávéház rendszeres látogatója voltam. (…) A szó szoros értelmében ott nőttem fel.” Zsehránszky István Bukarestben élő újságíró a sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglőt említi, mint közösségteremtő helyet, a grafikus Damó István a brassói Koronát…
A Korona igen előkelő hely volt, s talán ma is az az egykor szász városban (Kronstadt), emlékezetem szerint zöld épület a Kapu utca alján. A Váci utcához hasonlíthatom, legalábbis funkciója szerint, ezen végigsétálni hétvégén emlékezetes eseménynek bizonyult, itt vezették el a Romániába látogató Nixon elnököt, előzőleg felkérték a lakosságot, tegyék ki az ablakba perzsaszőnyegeiket, hadd lássák az illusztris vendégek, hogy jól megy a sorunk… Szóval, a gimnazista Damó a Koronába járt vakációk alatt a barátaival, kortyolgatták a feketét és a kesernyés cherryt. Beszélgetéseik központi témája a beatzene volt. Erről így vall: „Arra emlékszem, hogy ezeknek a találkozásoknak közösség-összetartó ereje volt, úgy éreztük, hogy így mi is a magunk módján a lázadó nyugati ifjúsághoz tartozunk.”
Én is Brassóban éltem akkor, és ugyanabba a gimnáziumba (mi középiskolának neveztük) jártam, de számomra elképzelhetetlennek tűnt a Koronába beülni. Se pénzem, se zenész barátaim nem voltak, nem akartunk zenélni, a Beatlest a lehalkított román Szabad Európán hallgattam, s a lázadás részünkről az volt, hogy „kicsengetési” ünnepségen eljátszottuk Páskándi Géza Az eb olykor emeli lábát című darabját. Damó Istvánnal évekre rá Bukarestben találkoztam, én akkor az Ifjúmunkás újságírójaként, ő a Petőfi Sándor magyar kultúrház szervezőjeként tevékenykedett. Ha jól emlékszem, neki akkor már megjelent a Villon-sorozata, ami meghozta számára a szakmai elismerést és a közönségsikert. Volt úgy, Mezei József összeszámolta, hogy Damó lett a romániai Magyar sajtóban leggyakrabban publikált képzőművész.
Damó István ma Kecskemét közelében él egy kicsi faluban, és reggeli kávéját felesége társaságában fogyasztja el. Azután beveti magát a műtermébe, és alkot. Grafikát, művészkönyveket. Illusztrál… Két könyvem illusztrálta, a Szépvölgyi meséket és a Fifit, előbbi öt kockája a tévénk fölött van kiállítva, az esti híradó előtt és után elgyönyörködöm bennük…
Mikor a Káfé ankétjában az ő válaszai kaptak helyet, arra kértem, rajzolná meg a Koronát. Így született meg a zord zöld épület mása helyett ez a vidám és igen kifejező, a Beatlesre, a The Kingsre emlékeztető hangulatos montázs.
Nyitóillusztráció: Brassó, a Kapu utca a Szent János utca felől a Fő tér felé, 1989 (Fotó: Fortepan/TM) | A rajz Damó István munkája | A Káfé Főnix Internet-kávézója, nyolcadik adag.
