Köböl Vera: Amikor az első kifliből zsömli lett

A sütés akkor lépett be az életembe, amikor anyám elment… Addig alig főztem, alig sütöttem – túl jó dolgom volt. Apám nővére volt a másik anyám, a legtöbbet tőle tanultam. Most is látom, ahogy 30 kilósan, vékony karjaival dagasztja a tésztát a burgonyafánkhoz (amit mi krokettnek hívtunk), és mi lestük, ahogy a fánkocskák sülnek és rohangálnak körbe a lábosban a forró olajban; vagy ahogy fonta a kalácsot, a konyha ragyogott, és annyira jó volt nézni, együtt lenni.

Az első anyátlan karácsonyon megsütöttem a narancsos fonott kalácsomat, amilyet soha többé nem sikerült, a másodikat ki is dobtuk. Sütöttem buktát: olyan lett, mint a beton. Arra a mondatra, hogy „készítsen egy laza (vagy mittudoménmilyen) kelt tésztát, a hideg futkosott a hátamon. Ehhez fel kellett nőnöm. De a lányom és a családom nem maradhatott süteményszag nélkül.

A kaláccsal kezdődött, jött a krokett, a bukta, a sütőben sült burgonyás lángos, a sütemények… aztán kezdtem kevesebbet sütni. Kiflit, kenyeret soha.

Ma, miután kaptam élesztőt, nekiálltam megsütni az első kiflimet, amiből végül olívás zsömli lett. Láttam megkelni, gyönyörű volt. Nem fogom abbahagyni.

Olyanokat fogok sütni, amilyeneket eddig még nem.

Vélemény, hozzászólás?