Pető Tünde: Életem első pogácsája, két telefonra
Pár éve egy ismerősömet kalauzoltam Koppenhágában, és gyalogtúránk során megtekintettük a város szimbólumaként ismert kishableány-szobrot, valamint posztmodern testvérét is. Korunk génmodifikált kis hableánya is ott ül ugyanis a tengeröbölben egy sziklán, nem messze romantikus testvérétől, kecses pózba merevedve.
A kortárs alkotás meghökkent, nyugtalanít, megnevettet, elbizonytalanít és ráébreszt arra, hogy vége a felemelő nagy érzések korának. A modern szobor megmutatja a tudomány szülte új Paradicsomot, és arról árulkodik, hogy haladás nem létezik hátulütők és problémák nélkül.
Erre a konklúzióra persze egyszerűbben is el lehet jutni, nevezetesen: a pogácsán keresztül. Én ezt az utat is bejártam. A dolog úgy esett, hogy a koronavírus miatt beszorultam otthonomba, és végre olyan tevékenységekbe kezdhettem, amelyekre még soha életemben nem volt időm. Ilyen a pogácsasütés is.
Nagyot hibáztam, hogy egy ambiciózus, élesztős recept helyett inkább egy egyszerűbbnek tűnő sütőporosat választottam. Ráadásul nem bíztam a sikerben, így kihangosított mobiltelefonon keresztül segítséget kértem egy barátnőmtől. Tervem az volt, hogy együtt sütünk majd a vonal két végén, de már beszélgetésünk elején kiderült, annyira rokonlelkek vagyunk, hogy még ő sem sütött soha pogácsát… Tapasztalatait így biztatásokkal helyettesítette, én pedig minden mozdulatomról értesítettem, operaáriák dallamára elénekelve, hogy éppen mit csinálok.
Az eredmény végül is nem lett olyan rossz. Pogácsának ugyan nem nevezném az előállított konyhaterméket, de azért sajtos zsemlének elment a reggelizőasztalon… Ez nem ért meglepetésként, elvégre, mint említettem volt, haladás nem létezik hátulütők, visszalépések és problémák nélkül.
Megbeszéltük, hogy legközelebb valami édes sütivel próbálkozunk együtt, a telefonvonal két végén.