Székely Ervin: Tarhonyanosztalgia

Ha jól számolom, akkor tizenkilencedik napja vonultam önkéntes otthoni elkülönítőbe – ahogy ezt mostanában bikkfanyelven megfogalmazzák a bürokraták. Főzni mindig is szerettem, de ez ilyenkor több, mint ételkészítés. Egyfajta szabadulás, a „civil élet” megidézése (pont olyan, mintha…), emlékezés hajdani piknikekre, bográcsozásokra. Vagy épp nagymamám tarhonyájára, amit sok tojásból készített. A tésztát egészen keményre gyúrta, majd egy kisebb lyukú reszelőn fáradtságos munkával átpasszírozta, a napon szárította. Ezután vászonzacskókba tette és kiakasztotta a gangra, hadd fújja a szél (vö. „fújja a szél, lengeti / szabadságunk hirdeti…”).

Ez az én tegnapi ebédem csak olyan sápadt gépi tarhonya volt, de azért egészen ehető – mindaddig, amíg egyszer ráveszem magam, hogy házi tarhonyát készítsek. Pörköltet főztem mellé, zöldséggel gazdagon készítve, ahogyan nagymama szerette. Egészen finom lett, bár egy pohár diószegi királyleányka – a nagyapám szőlőjéből – mégiscsak hiányzott mellőle.