Erényi Ágnes: Kovászos uborka, saját karanténkenyérrel

A kovászos uborkának történelme van. Állítólag már i. e. 2000 körül készítettek a Közel-Keleten, az i. e. 5. században élt Eupolisz az egyik darabjában utal erre. Ezt csak olvastam valahol, de jól hangzik. Szintén a mese része, hogy Kolumbusz Kristóf is kovászos uborkával mentette meg a legénységét a skorbuttól, amikor véletlenül felfedezte Amerikát. Ennyit a fjordokról, lássuk a művet.

Előre bocsájtom, engem ki lehet üldözni a világból a kovászos uborkával. Egyszerűen nem szeretem az ízét. Nem is a kulináris élvezet miatt csinálom, hanem azért, mert nekem ez maga a nyár. A nyár, amikor minden ablakban, erkélyen, kertben ott díszelegnek az üvegek, s csak a jó sorsom ment meg attól (na meg a szókimondásom), hogy ne kelljen végigkóstolni népes baráti társaságom „na, ilyet még nem ettél, a nagymamám receptje” fermentált uborkáját.

A nyár még odébb van ugyan, de a május eleji melegben én már aktiváltam az első kovászosomat. Elkészítése egyszerű és szertartásos. A sóval dúsított vizet felforraljuk, majd hagyjuk hűlni. Ezalatt az apró uborkákat nagyon, de nagyon alaposan megmossuk; nekem van egy erre rendszeresített kefém. Ha már kezdjük unni, gondoljunk arra, hogy ezt a zöldségfélét előszeretettel trágyázzák.

Ha kész, az uborka mindkét végét levágjuk, s egy nyalintással ellenőrizzük, nem keserű-é. Az állományt szorosan, nagyon szorosan a kifertőtlenített üvegbe tuszkoljuk, s minden sor közé teszünk fokhagymagerezdet és kevés mustármagot. A tetejére (esetleg az aljára is) kapor kerül, majd lezárjuk a saját, kovásszal készült karanténkenyerünkkel, aztán felöntjük a langyos sós vízzel.

Lehetőleg alul-fölül kistányérral óvjuk az üveget, illetve a tartalmát, majd kitesszük napozni. Én éjjelre becipelem, mert nem szereti a hűvös éjszakákat. Két nap múlva megkóstoljuk, s várunk, amíg valaki megkérdi: te, nem jó már az az uborka? De! Akkor jó.

Lemossuk az ázott kenyérdarabokat róla, átszűrjük a levét, betesszük a hűtőbe, s igyekszünk nem elfeledkezni róla.


Fotó: Erényi Ágnes, 2020. május 2.

Vélemény, hozzászólás?