Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #10 – A túrógombóc és a jó szomszédság meséje
Ennek a receptmesének több szála is lesz, remélem, menet közben, illetve a végére rendesen összefonódnak. A túrógombócot a lányom is, a papája is nagyon szerette, épp csak tőlem nem kaptak soha. Arra már nem emlékszem, hogy megpróbáltam-e és nem sikerült, vagy próbálkozás nélkül valamiért azt gondoltam, hogy túrógombócot csinálni nagyon nehéz és bonyolult dolog. Mindenesetre a túrógombóc a hiányosságaim hosszú listáján szerepelt.
Volt nekem egy barátnőm – volt, mert már sajnos nem él. Halda Alíznak hívták, aki ismerte, nem felejti, sok egyéb szép és jó tulajdonsága mellett úgy tudott figyelni és szeretni, ahogy nagyon kevesen. De konyhatündér… na, az nem volt. Ha rákényszerült, hogy főzzön magának valamit otthon, igyekezett a legegyszerűbb dolgokkal megúszni. Ezért is lepett meg nagyon, amikor arról beszélgetve, miket szokott magának otthon csinálni, azt mondta: gyakran összedobok gyorsan egy túrógombócot…
Hogy??? Gyakran és gyorsan egy túrógombócot? El is mondattam vele azonnal a receptet, amiről – tegnapig! – úgy gondoltam, hogy F. Nagy Angéla receptje volt. De nem. Mert az övében nem szerepel az az alapanyag, ami engem akkor a legjobban meglepett, és amiről azt gondoltam (és gondolom a mai napig), hogy a titok nyitja! Vajat kellett a gombóc masszájába keverni. Kevés főtt ki belőle, a többit felszívta a gríz és a túró. Nem írom le, az internet tele van tutibbnál tutibb túrógombócokkal. A lényeg: vajat bele! Akármi is a tényszerű igazság arról, hogy honnan jött a recept, attól kezdve tudtam és gyakran csináltam is túrógombócot, a lányom és a férjem legnagyobb örömére.
És a szomszédjaink legnagyobb örömére… Egy velünk körülbelül egykorú pár lakott a szomszéd lakásban, a kisfiuk a lányunknál talán fél évvel volt idősebb. A létező legjobb, legegészségesebb szomszédsági kapcsolatban éltünk. Értsd: segítettük egymást, amiben és amikor kellett, születésnapokon vagy karácsonykor koccintottunk, a gyerekek sokszor együtt mentek le az udvarra, játszottak nálunk vagy náluk, átvettük a postát, ilyesmi. De nem erőltettük a szorosabb barátságot, az egész nagyon jó és normális volt.
A kapcsolatba belefért, illetve része volt az is, hogy első sikeres túrógombócomból átvittem nekik néhányat. Nagy volt az öröm, mert ők is szerették, de É. – akárcsak én – nem tudta, hogyan kell csinálni. Megosztottam vele frissen szerzett tudásomat, és ettől kezdve a két apának és a gyerekeknek aranyéletük volt! Mert amikor É. első, sikeres túrógombóca elkészült, ő is hozott belőle… Aztán én, nekik. És ezzel elszabadult a túrógombóc-pingpong: jöttek-mentek a kislábasok. Arra már nem emlékszem, mikor hagytuk abba, mikorra unta meg mind a két család a kicsit túl sűrűn kapott ételt.
Később újra elővettem a tudásomat, hát persze: jött az unoka, illetve az unokák. A túrógombócot – rajtam kívül – mindenki nagyon szereti.
Fotó: Zsubori Ervin | Utómunkák: Köböl Vera.
