Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #13 – A sóska meséje, két felvonásban

Gyerekkoromban utáltam a főzelékeket, igazságosan, mindet. Egy kivétel volt: a tejfölös krumplifőzelék – slussz. Azonban minden főzelékek között kiemelt utálat illette meg tőlem a sóskát, az… jajjj… rémes volt. Nálunk a „válogatás” igen elítélendő dolog volt, egész pontosan: nem jött szóba, azt kellett enni (és annyit!), ami az asztalon volt, és amennyit a nagymamám a tányéromra tett. Felnőttkoromban aztán barátságot – igen jó barátságot! – kötöttem a főzelékekkel, és lassan rájöttem, hogy nem velük van a baj, hanem a nagymamám – áldassék az emléke, ne haragudj, Nagyi! – készítette őket nagyon rosszul: sok rántással, nagyon sokáig, sűrűre főzve. Nem ő főzött speciálisan rosszul, a hagyományt követte, és hát az ilyen volt.

A sóskával azonban nem jött össze a kapcsolat akkor se, amikor már azt ettük, amit én készítettem; a szaga is idegesített. Szegény gyerekem a sóska kóstolása nélkül nőtt volna fel, ha nincs nekünk Margit néni – de volt. Ma már nagyon nagy luxus lenne, de akkor, az akkori bér- és árviszonyok között csak mérsékelten számított annak: Margit néni állandó bébiszitter volt nálunk, jött mindennap, vitte a kislányomat a játszótérre, ebédet adott neki, lefektette ebéd után. Nem volt választásunk: a lányom egy veleszületett betegség miatt 4 éves koráig nem mehetett közösségbe, én meg dolgozni akartam, sőt szerettem, így aztán minden 2-án elfeleztem a fizetésemet Margit nénivel. Aki egy idő után lényegében „örökbe fogadott” minket: „Holnapra ne főzzön Zsuzsikám, nem kell, mi Annácskával megesszük a… Péterke kapja a…” – már nem emlékszem, hogy ki mit, de odafigyelt, hogy rendesen beosszuk a kaját.

Margit néni csodás lekvárokat, egyebeket főzött be nyaranta, vettünk is tőle mindenfélét. Sóskát is tett el, valahogy összerogyasztotta a leveleket kis üvegekben; abból köszöntem, nem kértem. De nem törődött bele a dologba, hozott, elkészítette – és a lányom imádta. Ettől kezdve ők ketten zárt körű sóskabulikat tartottak időnként, és igen jól érezték magukat, Margit néni diadalmaskodott: „Na látja, Zsuzsikám!” Láttam, de nem vonzott.

A sóska és én című darabhoz a második felvonást jeles barátunk, Á. – két kislány apja, és egy kétrészes gárdonyi faház tulajdonosa – írta meg. Kisgyerekkel nyaralni, ha nincs másik gyerek, elég csüggesztő lehet, ő is így gondolta, hát meghívott minket. Mindenki jól járt. A gyerekek új játszótársat, a szülők békét és társaságot, Á. és a gyerekek személyemben szakácsnőt kaptak. Részemről a dolog rendben volt, sőt, szívesen csináltam, jól teltek a napok. Este pedig, mikor a gyerekeket már lefektettük, derűs borozgatással zártuk a napot.

Indulás előtt mindig kifosztottam az otthoni spájzot, amiről azt gondoltam, jól jön odalent, felpakoltam. Talán a második ilyen közös nyaralásunkkor betettem a szatyorba egy üveg várakozó sóskát – majd kezdünk vele valamit. Nehéz megérteni, miért tettem ezt, a sóskát utáltam, korábban sose főztem belőle semmit. Á.-nak azonban felcsillant a szeme, mikor kipakoltam: „Sóska krémleves lesz!” – kiáltotta élvetegen. De sose csináltam még… – próbálkoztam, gondoltam, ha annyira vágyik rá, készítse el. Semmi baj, válaszolta, megfordult, és egy szakácskönyvvel jött vissza: a sóska krémlevesnél volt kinyitva.

Makacs, intelligens ember. Jól van, gyerünk, megcsináltam, ahogy mondva volt, rémlik, hogy nem is akárki mondta, azt hiszem, az Ínyesmester szakácskönyvét használtuk. Illetve használtam: betartottam mindent, amit mondott.

A végét könnyű kitalálni. Nem adok úgy enni másoknak, különösen gyerekeknek nem, hogy legalább meg ne kóstolnám előtte, hogy milyen: nem túl sós, nem túl savanyú, nem kevés-e a… bármi. Szóval megkóstoltam. Így kezdődött köztünk egy életre szóló barátság.

Illusztráció: Freepik | Utómunka: Köböl Vera.