Hajdú Mónika: Az önmegtartóztatás magasiskolája

Ha az, amit érzékelünk, úgyis csak illúzió, kifejlesztettem ennek praktikus alkalmazását az önmegtartóztatás gyakorlására. Ez különösen jól jöhet karantén idején, amikor pont az nincs itthon, amit teljesen véletlenül épp 9 és 12 között ennénk, és nem szerezhetjük be azonnal. Szemléltessük a gyakorlatot egy csokoládéval, ami persze bármi mással is behelyettesíthető, a kívánalmak függvényében.

Vegyünk egy tábla sima csokit, és együk úgy, hogy beleképzeljük a darabos vagy egész mogyorót. Ezt a műveletet végezzük addig, míg 100 százalékig nem érezzük a mogyorós csoki ízét.

Amikor az ízlelés már zökkenőmentesen megy, vegyünk egy maréknyi mogyorót, és most azt együk úgy, hogy hozzáképzeljük a csokit.

Persze embere válogatja, ki mit ért maréknyi mogyoró alatt. Ez a mennyiség ugyanúgy variálódhat, ahogyan a csoki csomagolásán levő fotó és a már felbontott termék valós tartalma aránylik egymáshoz. Mert hát gyártótól és/vagy márkától függ ugye, hogy – a csábító fotó ellenére – elvétve találunk csak a csokiban mogyorót, vagy még a Braille-írás is kutyafüle ahhoz képest, ahogy szépen kidudorodnak belőle a pörkölt kis darabok. Magyarán, az illúzió a mennyiség választásánál is nagy szerepet játszik.

Visszatérve a gyakorlatra, addig rágcsáljuk átéléssel a mogyorót, míg hozzá tudjuk érezni a csokoládé ízét is. Ezt addig ismételjük, míg azon kapjuk magunkat, hogy csak a mogyorót szopogatjuk, mert a nem létező csoki már leolvadt róla a szánkban.

És most jön a harmadik, legnehezebb fázis.

Tegyünk magunk elé egy üres csokipapírt, és mélyen koncentrálva képzeljük el: mogyorós csokit eszünk úgy, hogy nem bontunk fel egy igazit, mert az igazi is csak illúzió.

Ezt az önmegtartóztatást nevezhetjük más néven abszolút önbecsapásnak is.


Fotók: Hajdú Mónika.

Vélemény, hozzászólás?