Ha az, amit érzékelünk, úgyis csak illúzió, kifejlesztettem ennek praktikus alkalmazását az önmegtartóztatás gyakorlására. Ez különösen jól jöhet karantén idején, amikor pont az nincs itthon, amit teljesen véletlenül épp 9 és 12 között ennénk, és nem szerezhetjük be azonnal. Szemléltessük a gyakorlatot egy csokoládéval, ami persze bármi mással is behelyettesíthető, a kívánalmak függvényében.

Vegyünk egy tábla sima csokit, és együk úgy, hogy beleképzeljük a darabos vagy egész mogyorót. Ezt a műveletet végezzük addig, míg 100 százalékig nem érezzük a mogyorós csoki ízét.

Amikor az ízlelés már zökkenőmentesen megy, vegyünk egy maréknyi mogyorót, és most azt együk úgy, hogy hozzáképzeljük a csokit.

Persze embere válogatja, ki mit ért maréknyi mogyoró alatt. Ez a mennyiség ugyanúgy variálódhat, ahogyan a csoki csomagolásán levő fotó és a már felbontott termék valós tartalma aránylik egymáshoz. Mert hát gyártótól és/vagy márkától függ ugye, hogy – a csábító fotó ellenére – elvétve találunk csak a csokiban mogyorót, vagy még a Braille-írás is kutyafüle ahhoz képest, ahogy szépen kidudorodnak belőle a pörkölt kis darabok. Magyarán, az illúzió a mennyiség választásánál is nagy szerepet játszik.

Visszatérve a gyakorlatra, addig rágcsáljuk átéléssel a mogyorót, míg hozzá tudjuk érezni a csokoládé ízét is. Ezt addig ismételjük, míg azon kapjuk magunkat, hogy csak a mogyorót szopogatjuk, mert a nem létező csoki már leolvadt róla a szánkban.

És most jön a harmadik, legnehezebb fázis.

Tegyünk magunk elé egy üres csokipapírt, és mélyen koncentrálva képzeljük el: mogyorós csokit eszünk úgy, hogy nem bontunk fel egy igazit, mert az igazi is csak illúzió.

Ezt az önmegtartóztatást nevezhetjük más néven abszolút önbecsapásnak is.


Fotók: Hajdú Mónika.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel