Ránki Júlia: Életem kávéscsészéi

Amikor a költözködés már belátható közelségben volt, eldöntöttük, hogy minden ehetőt magunkba tömünk: rettentő uzsonnákat szerveztünk, voltak vacsorák, és a csomagolásban segítők is bőven kaptak finomságokat. Minden ősi lekvár és szárazholmi, konzerv és mélyhűtött dolog a legjobb helyre került: a hasunkba.

Eközben csomagoltuk a konyhát és a kamrát. Itt már nem volt egyszerű eldönteni, mi jön velem és mi megy máshová: családnak, barátnak, ismerősnek. Mert itt vannak például a kávéscsészék: abból nálunk nincs két egyforma. Pontosabban, egyetlen készlet mégis van: 2 olasz designcsésze a hozzáillő tányérral. Romantikus hangulatban vettem egyszer, régen… azóta is csak vendégeket szolgál. De a többi! Ahány annyiféle, és egyik se boltból való, hanem kávézókból a világ különböző pontjairól.

Az úgy van, hogy ha épp leülünk egy helyen kávézni, akkor persze hogy fontos, milyen a kávé… na, de milyen a pohár, a csésze, a bögre, a findzsa? És milyen a hangulat, amikor készítik és leteszik eléd? Az ember magával viszi az élményt, a levegőt, a színeket, az illatokat, a beszélgetés hangulatát. És a csészét. Mert az hozzátartozik. Jó, nem minden helyről, de néhányról.

Velem kávézni kihívás, mert előbb-utóbb elkérem a berendezésnek ezt az apró részét, ami amúgy is fogyóeszköz. A legtöbb kávés mosolyogva adja, hiszen büszke, mert megdicsérem a helyet, és köszönetképpen kérem el, emlékbe. Volt, ahol egy bontatlan eredetit hoztak a raktárból, másutt a kávégépen előmelegített példányt csomagolták be, és előfordult, hogy nem fogadták el az árát, sőt még egy pralinét is kínáltak hozzá. Csak egyet csentem el, a kis fületlen feketét, mert a barcelonai piacon a tulaj nem ért rá beszélgetni az üzletről.

Van egy piros szélű kis-közepes porceláncsésze a Malév dicső korszakából, amikor még így repültünk. Sorakoznak a színes alátétek, talán valamelyik nagyitól maradtak itt árván? A kis karcsú színest egy kiállításról kaptam ajándékba, ahová én nem jutottam el. És van a Durit, a valódi. Gyerekkoromban a szomszéd a lépcsőházban akarta bizonyítani, hogy bár üveg, mégis törhetetlen. Tévedett – én nem merem kipróbálni, mert csak ez az egy van. Vele három csészealj.

Egy kis tömzsi példány a szüleimtől maradt, és jól szolgált első babapohárként az inni tanuló kései utódoknak. Mellette a nyúlánk már MSZ, vagyis magyar szabvány. Két különböző barátnőre vár, ha jönnek. És ha jönnek a többiek is, majd megkérdezem: milyen pohárból? Lesz, aki nagy bögrébe kéri, sok tejjel. Más meg mézzel, kicsibe. De lehet fahéjjal, kardamommal, és cukorral vagy édeskével.

Sustorog és prüszköl a kotyogó, az illat beborítja a várakozást. Akinek csak az otthoni csodagépen főtt feketéje számít, őt nem kínálom. Aki meg a neszkávéra esküszik, azt is megértem, sőt az amerikánót kedvelőket is. És mindenkinek ugyanaz a kérdés jár hozzá: melyik pohárból? Lisszaboni? Nápolyi? Körúti? Soproni?

Mert nálunk nincs két egyforma, ahogy a képen is látszik. Én is váltogatom, ahogy a hangulatom hozza: minden napra jár egy jó emlék.

Fotók: Ránki Júlia.