B. Tomos Hajnal: Az a felejthetetlen tálmos-bálmos

Mikor még földjeinket nem sajátította ki a „népi hatalom” (itt persze a kollektivizálásra célzok), nagyszüleim felvittek a Palájra, ahol akkoriban jó félhektárnyi kaszálójuk volt, s ott évente kétszer, ritkábban háromszor „szénát csináltak”. Az ám, de amikor felértünk a kaszálóra, a négytagú „delegációnak” csak fele fogott neki a munkának, mert én még nem, nagyapám már nem tudta forgatni a szénahányó villát. Azaz lehet, hogy még bírta volna az iramot, csak nem volt ínyére ez a „fehérnépeknek való” munka. Lényeg, hogy délig mi ketten jól elcsavarogtuk az időt. Jártuk széltében-hosszában a közeli erdőt, miközben nagyapám mesélt fűről-fáról s a madarak furcsa szokásairól.

Dél felé aztán, mintha csak véletlenül, eszébe jutott a csavargásunk célja is: előkeríteni a puliszkás üstöt. Ugyanis ezt, meg a bükkfa-lapítót (fatányér) nagyapám még az előző évben elrejtette egy ágakkal mesterien álcázott gödörben, hogy ne kelljen minden alkalommal felcipelni a hegyre. Aztán száraz gallyakat gyűjtöttünk, s az öreg nekifogott az ebéd elkészítésének. Mi is lehetett más, mint a négyfalusi mokányoktól eltanult „bálmos”, mely puliszka és burduftúró (tömlőben tárolt juhtúró) fele-fele keveréke, úgy, hogy evés közben az ember sosem tudta eldönteni, túrós puliszkát, vagy puliszkás túrót eszik. (Azt hiszem, innen származik a román „tálmos-bálmos” kifejezés, amit az alaposan összekutyult dolgokra szoktak mondani).

Engem elszalasztott vízért a közeli forráshoz azzal a szigorú paranccsal, hogy annak szintje ne legyen fennebb az üst felénél. Amikor a víz el kezdett forrni, beleszórta a puliszkalisztet (kukoricadara), és máris kevergetni kezdte egy tölgyfahusángból eszkabált keverővel, hogy ne legyen ideje „megkötni”. Még most is látom nagyapám bütykös ujjait, amint nagy szakértelemmel morzsálta bele velük a csobányoktól (mokány juhászok) szerzett túrót. Közben folyamatosan kevergette, hogy a túró egyenletesen olvadjon össze a puliszkával.

Amikor úgy gondolta, hogy elege van a pöszmögésből, neki is meg a puliszkának is, körbelapogatta kicsit a keverővel, és még ott hagyta pár percig a tűzön, hogy az üst aljára és oldalára jól rápiruljon a puliszka, aztán az egészet kiborította a bükkfa-deszkára. Miközben hűlt a bálmos, elővette a bicskáját és komótosan körbeszántotta vele az üstöt. A pirított puliszka vékony csíkokban vált le az edény faláról, s ő úgy kínált oda nekünk egy-egy csíkot a bicska hegyén, mint disznóvágáskor az ínyencfalatként tisztelt pörkölt fület.

Aztán elővette a zsákcérnát (vékonyabb spárga), és négy gombócra osztotta vele a bálmost, de úgy ügyeskedett, hogy nekem jusson a legkisebb. Csak a szeme sarkából leste, hogyan viselem el a „részrehajlást”, de én nem mertem szólni. Tudtam, hogy nagyapámnál mindig kéznél (azaz nyelvhegyen) van az épp oda pásszoló okítás: ez esetben például, hogy „az erdőn mindenki az otthonról hozott elemózsiához igazítja az étvágyát” vagy „ki mennyit dolgozott, annyit eszik”, ami persze csak rám, a „kölyökre” vonatkozott.

Később a közeli esztenákon (juhakol) még sokszor ettem bálmost, de egyik sem volt a nagyapáméhoz mérhető. Hiányzott belőbe a bütykös ujjak sózó mozdulata, meg a keverővé előléptetett bükkfabot kellemes smakkja.

Illusztráció: Fortepan.