Bibók Bea – Tenczer Tamás: Fűben hűlt Meggyes Mámor…

Csak. Úgy. Egyik. Pillanatról. A. Másikra. Némán. Egyet. Gondolva.

Két szem összevillan, kezek munkába lendülnek. Zúg a habverő, a tojásfehérje diszkréten, ám idilli módon kemény habbá szelídül. A teraszon a vödörnyi meggyből a boldog kiválasztottak átesnek egy sterilizációs folyamaton. (A meggy magtalanításáról lentebb a Mester ír.)

A recept, a szokásos módon, pillanatokon belül alakul. A meggy éppen készül a frigyre, a dió az ablakpárkányon, egy tálban a szárazak álmát alussza. Még nem is sejti, hogy hamarosan…

Nálunk dióból van a kerítés. Olyan kiváltságos pár vagyunk, akiknek muszáj fogyasztani a diót. Zölden, üvegben, vagy darabosan, akár darálva. A meggyet kevésbé, mert az limitált széria. De most lehet, sőt, kell, szezon van, na meg sok az eső, ha ma nem, akkor rohad.

A családunkban a vizes piskóta népszerű alap. Másnak kétséges a siker, nekem megy, mint a karikás ostor. Ezúttal a tepsiválasztás is egyedi volt. A kimustrált, többgenerációs fém tepsit választottam, a mérete miatt. Magas tésztát képzeltem, duzzadó pironkodó meggyszemekkel, néhol szemérmes, megpirult, passzív-agresszív diódarabokkal, amik a meggyszemek alatt rejtőzködve várták a mellékszerep adta lehetőségeket. Ez esetben a passzivitás csak hozzátesz az ízélményhez, hagyja érvényesülni a madárcsicsergős meggyzamatot.

Megsült. Majd a fotó kedvéért a fűben hűlve, az ősök nyomait őrző, a családfáról mindent tudó zsíros bödönben burjánzó tárkony és citromfű tenger árnyékában megörökített, majd a szakrális energiákkal feltöltött „HŰLT HELY”-et emlékhellyé minősítettük.


…avagy a pásztói pite előjátéka utóhanggal

A zember, lejővén a fáról, no nem anno, hanem momentán, a meggyfa tetejéről, hej, alig egy hosszúlépésnyire a déli harangzúgástól, nem maradhatott fent, nem ő, a meggy, Medárd hozza a formáját, rohadt jól, így az ideálisnál egy árnyalattal előbb kellett cselekedni, kifejt, részletekbe bocsátkozik, csupaszít. Rákészül lucsokra, szanaszét fröccsenő levekre, hiába tálca és egyéb edények. Aztán ráérez. A száras gyümölcs – mert a létra tetején billegve sem spontán módon tépkedett, marokba fogva, véletlenszerű szakajtással rángatva le a gyümölcsöt, hisz az ilyen módon tovább eláll – új lehetőséget kínál fel az eddigi vandál belezés alternatívájaként.

Bal kéz, ujjainak finom csippentésével, ahány szár, annyi fogás, helyzetbe hozza jobb kéz szemekre simuló ujjait, melyek a szem deréktájékán, bal kéz húzó mozdulatával összhangban, pite puha nyomást kifejtve mezítelenítik le a magot. Meggy az magától, magából kikelve. Kis turpisság, hogy éréstől függő a ragaszkodás szár és mag között. Minél érettebb a gyümölcs, annál könnyebben szakad ki előbbi. Haladó magtalanítók azonban teljes érettség esetén is képesek egyben tartani a kapcsolatot.


Bibók Bea fotóihoz és írásához Tenczer Tamás is hozzátette a magáét.

Vélemény, hozzászólás?