Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #16 – Az avgolemono távlatokba helyezett meséje

Ha van olyan fordulat, hogy édesszájú, kellene, hogy létezzen savanyúszájú is. Az én leszármazottaim mindenesetre savanyúszájúak. Szeretik a süteményeket, édességeket is, persze – de az még sose fordult elő, hogy a desszerthez, bármi is volt az, még egy kis cukrot kértek volna, ellenben, ha valami citromot vagy ecetet tartalmazó ételt eszünk, automatikusan teszem az asztalra a citromot. Vagy akkor is, ha amúgy nincs benne, de éppenséggel akár lehetne is… És valamelyikük biztosan tesz az ételébe pár cseppet.

A lányom kiskorában egy darabig mindent úgy evett meg, hogy kanalanként pár csepp citromot tettem rá. A nagyobbik unokám, ha választhatott az asztalon lévő csokoládé és a cékla között, akkor a céklát választotta, a piacon pedig káposztával töltött uborkát kért csemegének. A kisebbik unokámat meg azzal szoktam ugratni, hogy kér-e a tányérjába a citromhoz egy kis húslevest is… Amikor avgolemono az első fogás. És viszonylag gyakran az.

Az avgolemono – a közelmúltig így tudtam – klasszikus görög étel: húsleves, amibe citrommal habosra kevert tojássárgáját kevernek tálalás előtt. Mint szinte minden „népi” ételnek, ennek is annyiféle receptje van, ahány családban és ahányan készítik. Ami engem illet (a gasztronómia istene bocsássa meg nekem), néha, ha kevés az időm, egy egészen lebutított változatot szoktam csinálni: húsleveskockát elkészítek lének, a tojássárgáját a lassan belecsöpögtetett citrommal sűrűre keverem, a forró levest apránként és folyamatosan keverve, hogy a tojás ne ugorjon össze, rámerem, és lehet enni. Vagy inni – akárcsak a jó erőlevest.

Ez persze csalás és ámítás: az igaziban – azon kívül, hogy egy rendesen megfőzött húsleves, következésképpen húsdarabok és zöldségek is vannak benne – rizs is fő. Csalás és ámítás, igen, de a családom ezt az „üres” avgolemonót szereti. Egyszer-kétszer próbálkoztam a rizses verzióval is, de az unokám annyi energiát fektetett abba, hogy a kanalába véletlenül se ússzon be egyetlen szem rizs se, hogy fölhagytam vele.

Aztán nemrégiben minden avgolemono-ügyi tudásomról kiderült, hogy hamis. Fűszeres Esztertől tudtam meg, hogy – amint ő fogalmaz – a görögök ezt a levest a zsidóktól lopták. Méghozzá a spanyolországi, szefárd zsidóktól, mert állítása szerint az ő ételük volt, és Spanyolországból való kiűzetésük után tőlük került a görögökhöz, és általuk ismerte meg a világ. Szefárdok – ez részemről rendben, jómagam is besorolható vagyok közéjük: alacsony, sötéthajú, vékonycsontú. Szóval, ezzel a változattal majd még teszek egy kísérletet, nekem tetszik, hátha a családomnak, de legfőképpen a kisebbik unokámnak is tetszeni fog. Mert ennél a receptnél citromhéjat is kell a levesbe főzni, a rizs viszont lényegében eltűnik, szét kell verni botmixerrel, s tálaláskor kapribogyó kerül rá, márpedig a kisebbik unoka enyhe fokban kaprifüggő. Az első szavai közé tartozott a bogyó szó. Miután először evett nálam kaprit, hosszú ideig izgatottan azt kiáltotta, ha meglátott: bogyó, bogyó!

Most már csak egyetlen kérdés izgat avgolemono-ügyben: honnan szereztek az Ibériai-félszigeten élő szefárdok a XV. század végi kiűzetésük előtt botmixert?


Illusztráció: Freepik | Utómunkák: Köböl Vera.

Vélemény, hozzászólás?