Eljött az a várva várt idő, hogy négy fős családom mindegyik tagja egy menza kötelékéhez tartozott (óvoda, iskola, munkahely), és immár fogyasztott felnőttes, szilárd ételeket. A modern edények előnyein felbuzdulva, gyarapítottam a készletemet egy bordómázas teflonlábossal, amibe már termetesebb hússzeletek is belefértek. A gondot inkább az okozta, hogy este, munkából hazafelé, kapok-e az ABC-ben friss húst. Akkorra általában már nagyjából kifosztották a húsos pultot, csak néhány bebarnult cafrangos darab árválkodott az egyik sarokban.

Úgy tűnt, hogy ezzel a súlyos és mutatós teflonlábossal is befürödtem, mert az első hússütésnél felhólyagosodott az alja. Mivel azonban tovább nem romlott az állaga, vagyis nem folyt le róla teljesen a teflonbevonat, továbbra is főztem és sütöttem benne.

Egyszer lecsós szeleteket akartam készíteni, de nem kaptam rendes disznóhúst a boltban, vettem hát mirelit tonhalfilét. Az viszont, mire hazaértem vele Pomázra, kiolvadt a HÉV-en, így megpirítottam a teflonlábosomban, majd nyakon öntöttem egy üveg lecsóval. A finnyás fruskák pedig kedvükre turkálhattak benne a tányérjukon a villájukkal, fanyalogva tudakolva, hogy ez meg mi a fene.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel