Noth Zsuzsánna: Egy konyhatündér emlékiratai #6 – Daráló

Egyik aszályos évben gyatra volt a máktermés, és nem kaptam mákot a zöldségesnél, pedig a szenteste addig elképzelhetetlen volt nálunk mákos guba nélkül. Üsse kavics, gondoltam, hol van az előírva, hogy mákos guba nélkül nem jöhet meg a Jézuska: van otthon dió, eszünk diós gubát.

Elővettem a kredencből a nagymamámtól örökölt rücskös, kék zománcos diódarálót, aminek azonban költözéskor a felerősítő pofájáról elbitangolt a gumialátéte. Aznap bármit csúsztattam a talpa alá – összehajtogatott postásgumit, hullámpapírt, gumiszivacsdarabkát –, és hiába szorítottam a kredenc peremére tiszta erőből a sróffal, úgy táncolt tekerés közben, mint egy megbokrosodott ló. Csikorogva el-elakadt, míg egyszer a féloldalasan feltorlódott dióbelek lelökték a tartály tetejéről a leszorító fatuskót. Amivel, ugye, nem tudtam leszorítani a diót, mert az egyik kezemmel a felerősítő talpat próbáltam megzabolázni, nehogy a lábfejemre zuhanjon az egész daráló, a másikkal pedig tekertem a kart.

Szóval, ez a tíz centi vastag fatető leugrott a darálóról, fölbillentette a tálat, mire kirepült az összes darált dió, beterítve a kredencet és a fél konyhát. Végül alig tudtam összekotorni egy keveset, hogy legalább sápadt foltokban bepettyezze a kiflikarikákat.