Noth Zsuzsánna: Egy konyhatündér emlékiratai #8 – Tökgyalu

Akkortájt költöztünk be a pomázi társasházba, amikor megszületett nagyobbik lányom és elhunyt a nagymamám. Elég vékonyka volt a havi kilencszáz forintos segély, de inkább meghúztam a nadrágszíjat, minthogy a kislányt bölcsődébe adjam, mert nem fűlt a fogam a napi háromórás ingázáshoz. Konyhai eszköztáramat sem tudtam bővíteni. Amik hiányoztak, hazahoztam nagymama házából, így került hozzám a fából készült, falra akasztható, egyik oldalán uborka-, a másikon tökgyalu.

Egy szép nyári napon lebattyogtunk a zöldségeshez valami főznivalóért. A kislány kiszemelt magának egy termetes tököt, átölelte és nem tágított mellőle. Hogy kedvére tegyek, megvettem. A szúrós szárcsonkjánál megmarkolva akarta hazavinni. Többször földhöz csapta, mire meghallgatott. Mondtam neki, úgy öleld át a tököt két kézzel, mintha egy pólyásbabát tartanál, és akkor haza tudod vinni. Átnyalábolta, és botladozva futott vele hazáig, mindvégig ezt kiabálva: Fogd a tötöt, mint egy kiszbabát, és vidd haza!

Rendesen megszenvedtem annak a hatalmas töknek az elkészítésével. Lesikáltam a rozsdát nagymama tökgyalujáról, azzal a – hozzám képest – túlméretezett eszközzel ügyetlenkedtem egész délelőtt. Ínhüvelygyulladásom lett, mire az egészet legyalultam.

Három csirkecombot főztem bele a túl hígra sikerült főzelékbe. Időközben átjöttek a szomszéd kislányok játszani. Szemmel kísérték a szerencsétlenkedésemet, majd Judit megkérdezte, mi lesz az ebéd. Mondtam, tökfőzelék. Mi is szeretjük a tökfőzeléket, harsogták kánonban. Van bőven, ehettek ti is, válaszoltam.

Letelepedtek az asztalhoz, én meg mézszínű jénai tányérba tálaltam nekik fél-fél combot egy kis főzelékkel. Nem mozdultak rá, csak ültek és nézték, végül a kisebbik megszólalt: Köszönöm szépen, nem kérem. Nem szeretem a combos töklevest.