Petrőczi Éva: A Libresszó feltámadása

Méltóbb helye aligha lehetne a magyar fordításban már hetedik, s minden esetben a Park Könyvkiadónál megjelent Nicolas Barreu-könyv bemutatásának, mint éppen az ízek és ízes szavak, s az íz-emlékezet világába vezető Arnolfini Kantin virtuális tere.

Mielőtt közelebb lépnénk az 1980-ban született, a Sorbonne-on romanisztikát és történelmet tanult, Párizst nem egyszerűen csak romantikus, de színekben-hangokban és konyhaművészeti epizódokban is felidéző több mint bestseller szerző világába, szeretnék szót ejteni az irodalmat, szerelmeket és ínyencségeket összekötő regényhelyszínekről, s először azok magyar alteregóiról. A Jeanne barátai nevű párizsi, A vad hortenziához cégtáblát viselő quimperi, A szárnyas hangyához címzett, ugyancsak párizsi, s végül vendégeit (kiváltképp a szerelmespárokat!) A hetedik mennyországba röpítő velencei kávézóról, illetve teaházról. Pontosabban, bevezetésül, mindezen francia és olasz helyszínek két, sokunknak kedves és felejthetetlen magyar rokonáról.

Az első magyar lokalitás a pécsi Libresszó, ahol nyolc esztendős könyvrajongóként sok-sok órát olvastam, s csak mértéktartóan „sütiztem”. Egy pécsi kötődésű író-újságíró, Galsai Pongrác 1959-ben így tudósított róla, a Nők Lapjában: „A helyiség neve Libresszó … A libresszó gyámja a Magyar Írók Könyvesboltja – boltvezető Kende Sándor író – [tegyük hozzá: a könyves eszpresszó ötletét Kende Sanyi bácsi nyilván Olaszországból hozta, ahol édesanyjának sikeres kalapszalonja volt. P. É.] és a Pannónia Szálló igazgatósága… A Libresszó berendezése: mint egy eszpresszóé és egy könyvtáré. Kávéfőzőgép, bárpult, kis székek, asztalok… Az olvasók itt böngészik át a legújabb termést. S ha valami megtetszik nekik, nyomban el is olvashatják. Vételkényszer nélkül. Erkölcsi haszna: a könyv iránti érdeklődés növelése. Az írók és olvasók kapcsolatának megkönnyítse.”

A Libresszó 1959 novemberétől 1966 májusáig működött, s hangulatának, szellemiségének, jó ízeinek köszönhetően a pécsi szerelmespárok egyik kedvenc helye is volt. Ugyanez mondható el tágasabb, elegánsabb, de azért még mindig otthonos – sajnos ugyancsak egykori – „nagytestvéréről”, a budai Vár egyik színfoltjának számító, sokak szívének és torkos hajlamainak kedveskedő Liteáról.

Apró hazai nosztalgiakitérőnk után ugorjunk el először Párizsba, ahol a fiatal doktoranduszlány, a repüléstől szülei tragikus halála miatt rettegő Nelly halálosan és viszonzatlanul beleszeret témavezetőjébe, „doktorapjába”, a korosodó, bicebóca és nagyorrú Beuchamp professzorba. Kétségbeeséséből csak olykor-olykor tudja kirángatni kávéház-tulajdonos és süteményekkel varázsló, talpraesett unokatestvére, Jeanne: „– Na, csak egy kis körtés pitét, hiszen szereted. Jeanne világában a finom étel erős vigaszt jelentett. Nelly orra elé tartotta a tányért, rajta az aranysárga pitével [a francia édességarzenál egyik büszkeségével, a szinte az ország címerébe illő „clafoutis” nevű desszerttel. P. É.], és bátorítóan elmosolyodott, végül falatonként tolta Nelly szájába a süteményt…”

Jobb vigaszt ki sem találhatott, hiszen az élete első tíz évét egy kisvárosban eltöltő, felnőtt évei elején muszáj-párizsivá lett, szép, de félszeg bölcsészlány korai emlékei egy hasonló, de még könyvkóstolgatással is megédesített helyszínhez kötődtek: „Ha Nellyt gyerekkorában megkérdezték, mi akar lenni, mindig azt mondta, hogy könyvárus, mint a maman. Az Au Hortensia Sauvage [A vad hortenziához], a kis könyvesbolt és teázó, amelyet édesanyja vezetett Quimperben, egészen különleges hely volt… Nemcsak a kislány érezte ott jól magát, hanem a kuncsaftok is, akik könyveket és válogatott teafajtákat vásároltak… a szomszédos meghitt szalon kerek asztalkáinál vagy kis kanapén ülve olvasgathatták frissen megszerzett regényüket vagy képes albumukat, miközben rózsateát kortyoltak finom teáscsészéből, s hozzá egy szelet csokoládétortát majszoltak. Nelly nyolcéves korában jobbat el sem tudott képzelni, mint egy jó könyvvel és egy nagy szelet csokoládétortával leülni a teázó két magas ablaka közül az egyik alatt álló, kedvenc kanapéjára, és belemerülni egy más világba.”

Nem csoda, hogy az elsőéves egyetemistaként Párizsban eleinte gyökértelenül csellengő Nelly – történetesen a világhírű Shakespeare and Company könyvesbolttól nem messze – a harmincnégyféle teát és sok-sok könyvet kínáló, A szárnyas hangya névre hallgató könyvkereskedésben találta meg a neki való kuckót! Amikor pedig, egy-két ügyetlen majdnem-randevú után, a szerelmi bánatból és egy súlyos influenzából keservesen lábadozó Nelly megtalálja árva kislány éveinek egyetlen támasza, felnevelő nagymamája könyvei közt egy kevéssé ismert olasz szerző, Silvio Todi Tíz napig érvényes című regényét, s benne egy rejtélyes és töredékes, ceruzával írott mondatot: „Noi…siempre… al Settimo Cielo, Venezia, 1952. V. 12.)” [Mi… mindörökre… a Hetedik Mennyországban, Velence.], ezzel a könyvvel, s nagyanyja gránátköves gyűrűjével a lány Velencébe indul – gyógyulni.

A könyv és a gyűrű együtt igazi iránytűnek bizonyul, elvezeti Nellyt az Il Settimo Cielo, azaz A Hetedik Mennyország nevű kávézóba. Ahol először a mostani tulajdonos, Alessandro idős apjában, Giacomo Briatoréban, a neki hevesen udvarló Valentino nagyapjában véli felfedezni nagymamája egykori „Rómeóját”, ebben a hangulatos, panninós, kávé- és grappaillatú környezetben. A böngészdével, könyvekkel, albumokkal gazdagított kávézóban azután Nelly rábukkan a Todi könyv párjára, benne az Amor Vincit Omnia üzenettel, s benne nagymamája, Claire búcsúlevelével, egy bizonyos Paolo számára. A levélből és az öreg kávéházas szavaiból kiderül, hogy az előkelő és jómódú francia család lánykáját eltiltották a Velencében megismert, „rangján aluli” lámpakészítő fiatalembertől. A boldog-boldogtalan pár itt találkozott, itt mondott egymásnak verseket és vallott szerelmet, amíg tehette. Ez derül ki a legidősebb Briatore szavaiból. Nem ő volt Claire rajongásának tárgya, néma, rokonszenvező tanúként látta ezt a drámát.

Ennyi azután elég is ahhoz, hogy a genius loci erejének segítségével Nelly elfogadja Valentino Briatore szerelmét, sőt, egy hőlégballon-útra is vállalkozik a fiúval. Ezt követően Párizsban ledoktorál ugyan, de hamarosan örökre visszaröpül Velencébe, ahol Briatore asszonyként, s boldog szülőként újraalkotja tragikus balesetben fiatalon meghalt anyja álmát a könyves teaházról, könyves kávéházról. Azaz, a lagúnák és a gondolák városában megteremti a maga Libresszóját, vagy Liteáját, a fizikai és a lelki éhséget csitító finom enni-innivalók, s természetesen könyvek sokaságával, mindig a vendéglátó szeretet jegyében.

Zárszó: a minap, amikor immáron második „karantén kimenőnkön” végigsétáltunk a Ráday utcán, a teraszokon ülők arcán, életkortól függetlenül, ezt a „hetedik mennyország” boldogságot láttam! És legszívesebben mindnyájukat megajándékoztam volna a Piciny csodák kávézója egy-egy példányával!


Nicholas Barreau: Piciny csodák kávézója, A gránátköves gyűrű titka; fordította Fodor Zsuzsa; Park Könyvkiadó, Budapest, 2020; 280 oldal, 3490 forint | Nyitóillusztráció: Alina Vilchenko, Pexels.

One thought on “Petrőczi Éva: A Libresszó feltámadása

  1. Érzem a kávé, a sütemény, a lagúnák és a könyv illatát, ahogy olvasom. Köszönöm! Hol volt Pécsett a Libresszó? Mi van ma a helyén?

Vélemény, hozzászólás?