Sümegi Noémi: Cicánál ebédelni, újra

A Covid alatt (úgy emlegetjük már ezt, ahogy a nagyszüleink mondogatták: az ostrom alatt), szóval a Covid alatt egyfajta gasztrohullámvasutat jártam be, és ennek voltak szakmai és magánéleti vonatkozásai is.

Kezdődött ott, hogy egyik nap még a Costes meghívására azt ünnepeltük, hogy az étterem tíz éve szerezte meg Magyarországnak az első Michelin-csillagot, Gerendai Károly további tervekről és beruházásokról beszélt, aztán másnap be kellett zárniuk. Nemcsak nekik, az összes étterem becsukta a boltot, és egyáltalán nem lehetett látni, hogy ennek hol lesz a vége. Az emberek pedig elkezdték felvásárolni a lisztet meg az élesztőt – hányszor fordul elő ilyen egy nemzedék életében? A miénkben mindenesetre még nem volt rá példa.

Sokunknak fogalma sem volt, mit is kellene ilyenkor betárazni, a gasztrohullámvasút kezdőpontján tehát hagyma-, krumpli- és száraztészta-halmokat kerülgettünk, miközben a boltok folyamatosan nyitva voltak és korlátlanul lehetett vásárolni. Aztán kezdtek körvonalazódni a karanténban elérhető régi és új lehetőségek, egyre többen kezdtek házhoz szállítani élelmiszert, termelői alapanyagokat, húst, tejterméket, tanyasi tojást, zöldséget, gyümölcsöt, pékárut, halat, és a vendéglátóhelyek is hamar váltottak, Michelin-csillagos étteremből éppúgy lehetett rendelni, mint hamburgerezőből.

Otthon tehát a háborús készültség és a soha nem látott dőzsölési lehetőségek között egyensúlyoztam: egyik nap lecsesztem férjet, gyereket, amiért kiöntötték a főtt krumpli levét, vagy mert a süteményből megmaradt tojásfehérjét nem keverték bele a rántottába, a következő nap pedig súlyos ezrekért rendeltem kézműves termékeket, drága cukrászdából süteményeket, díjnyertes sajtokat. Az egyik nap tökélyre fejlesztettem végre a nagymama kakaós buktáját, a másikon pedig pánikszerű karanténdiétába kezdtem, amibe csak a megmaradt hagymavégek elrágcsálása fért bele.

Közben persze figyeltük a híreket, és kiderült, melyik éttermek dobják be a törülközőt, melyik helyek nem nyitnak már ki akkor sem, ha újra lehet vendégeket fogadni. Az egyik ilyen a legendás kifőzde, a Kádár Étkezde a járvány miatt bezárt, majd eladóvá is vált. A Klauzál téri vendéglő több mint hatvan év után húzta le a rolót. Egy másik legendás kifőzde, a Róma Ételbár 2018 szeptemberében zárt be, és a vendéglő lelke, Sebestyénné Földes Ilona, a legendás Cica, aki harminc évig figyelt minden egyes vendég kívánságára, azt mondta: ezentúl csak lógatni fogja a lábát. (Persze, ezt csak az újságírók kedvéért mondta, maga sem gondolta komolyan.) Aztán persze hallottuk, hogy a Róma újra kinyit, sőt hogy Cica is visszatér a fedélzetre, de mindezt elsodorta a járvány, el is feledkeztünk róla.

Amikor tehát azt latolgattuk, hogy melyik étterembe fogunk elmenni, amikor végre újra lehet, eszünkbe sem jutott a Róma, pedig ott van a szerkesztőség mellett. Azt hallottuk a vendéglátósoktól, hogy a karanténból való kiszabaduláskor lesz egy nagy felfutás, mindenki étterembe akar majd menni, ami utána alábbhagy majd. Ez részben be is jött, a balatoni teraszokon az első szabad hétvégén alig lehetett helyet kapni, de a fővárosban nagyon érezni a turisták hiányát: azok az éttermek, amelyek jórészt a külföldiekre építettek, egyelőre ki se nyitottak, és nem is lehet tudni, hogy mikor tudnak újra rentábilisan működni. Nincs tehát könnyű helyzetben, aki étteremben szeretne ebédelni Budapesten: nem árt utánanézni, hogy a kiszemelt hely kinyitott-e már egyáltalán – ha igen, lehet, hogy érdemes asztalt foglalni.

Így voltunk ezzel mi is, amikor az egyik hétköznap úgy döntöttünk, beülünk valahova ebédelni, és számba vettük, hova is mehetnénk. A honlapokat nézegetve egyik bevett, környékbeli éttermet sem találtuk nyitva, amikor is a kolléganőm azt mondta: menjünk a Rómába! A Rómába? Hiszen a Róma bezárt. Vagy nem? És ha kinyitott is, vajon mi vár ott a vendégre? Valami felújított, puccos hely? Új étlap? Új személyzet? „Foglaltam asztalt!” – kiáltott a kolléganőm, mert azt mondták neki a telefonba, hogy érdemes, és elindultunk.

A Rómában pedig minden pontosan úgy volt, ahogy annak előtte. Hogy mi előtt? A bezárás, a tulajdonosváltás, a járvány előtt. A Csalogány utcában ugyanúgy billegnek a székek, ugyanaz a kedves csapat fogadja a vendéget, Cicával az élen, és pontosan ugyanazokat az ételeket szolgálják fel, mint harminc éve. (Ezt én ugyan nem tudom, de ha öt vagy tíz éve is ugyanazt szolgálták fel, mint az előtt öt vagy tíz évvel…) Szóval néztük az A4-es laminált étlapot és olvasgattuk a választékot: mit együnk? Borsóleves, gulyás, zöldbabfőzelék, pacalpörkölt… Utóbbit nem lehet kihagyni, ahogy a kovászos uborkát és a málnaszörpöt sem.

Honnan is tudhattuk volna, hogy a Rómában, miközben a világ fenekesül felfordult, megállt az idő. Hiszen miután felújították az éttermet (ez szerencsére nem látszik rajta, semmit sem változott a hangulat), épphogy megnyitottak, és már be is kellett zárniuk. Tíz napig lehettek nyitva márciusban, aztán jött a járvány. Pedig a csapat már hónapok óta a kezdésre várt, és most megint elmentek egy időre máshova dolgozni, ki hentesnek állt, ki futárkodott – de ma már újra itt vannak, mintha mi sem történt volna.

Ha valaki a Csalogány utcába megy ebédelni, Cica fogja elvenni előle az üres tányért. Süt a nap, a vendégek beszélgetnek, mindenki ismer mindenkit. Mintha egy normális világban élnénk, szájmaszk, távolságtartás, félelem nélkül.

De ha valaki rezgő túrógombócot szeretne, akkor időben szóljon, mert hamar elkapkodják.

Fotók: Nábelek Zsófi és Sümegi Noémi | A szerző a Magyar Konyha felelős szerkesztője.