Tóth Gábor Ákos: Mama Róza vs. Margó, avagy a gömböctől a dödölléig

Amikor végre akklimatizálódott a szervezetem, egy szívélyes csókra nyújtott vérvörös ajkat éreztem a homlokomon, aminek következtében nyilván úgy néztem ki, mint valami hindi tanító a Gangesz deltában monszun idején. A cuppanós csók egy hurrikán közepébe repített, széles, súlyos karok közé, ahol ugyanaz a nyers, szinte érzéki testszag ölelt körbe, mint ami a Santa Clarából Camagüeybe tartó távolsági buszokon uralkodik, dacára a nyitott ablakokon beáramló sós száraz tengeri fű szagú szélnek.

– Édes kis fiam – hallottam fölöttem, mellettem, bennem egy nikotinista szirén harákos szólamait –, hát te hogy a francba vetődtél ilyen messzire? Mi szél hozott téged ebbe a skanzenbe?

A háta mögé nézve pillanatig úgy tűnt, mintha az egyik kínpadra vont csirke megemelte volna a fejét. Hú, gondoltam, ebben a házban semmi nem az, ami, jó lesz résen lenned, Leo. A mamás ölelés azonban nagyon is igazinak bizonyult – nem is tudtam eldönteni, hogy fizikai volta miatt, vagy a bennem szétáradó érzelmi hullámok miatt fuldoklom.

Amikor végre engedett a szorításán – úgy éreztem magam, mint nedves ruha a mángorlóban –, kissé eltolt magától… – Hadd nézzelek – harsogta olyan hangsúllyal, mint aki az eddig hallottakat szándékozik pontról pontra beazonosítani rajtam. – Hát az már biztos, hogy te se fogsz leégni… – állapította meg, jót derülve saját szellemességén. – Simán kapnál segélyt a szociális osztályon – már ha lenne ilyen nálunk.

Én persze továbbra sem tudtam eldönteni, hogy valóban ebédre vagyok hivatalos, vagy valami rontás elhelyező (levevő) szertartás előkészületeibe csöppentem bele. Szerencsémre Gyantás a segítségemre sietett és szelíd erőszakkal kicsomagolt Mama Róza – komolyan így hívták – szorításából.

– Nyugi – súgta a fülembe –, nem lesz se kakashere, se ürge pörkölt. Amit esetleg ezekről hallottál, persze mind igaz, és csak annyiban különböznek a magyartól, hogy zsírosak, paprikásak és csípősek. Nekünk, romáknak különösebb vallási, ünnepi étrendünk sincs. Sose volt, mint ahogy saját konyhaművészetünk sem. Csak a halotti virrasztókon fogyasztanak szinte mindenütt túrót, s isznak hozzá pálinkát, úgy mondjuk, targyit. Ünnepeken, de meg általában is azokat az ételeket főzzük, amiket a nem cigány, vagyis gádzsó szomszédok. – Picit megemelte a hangját: – Anya, most magadra hagyunk, jó?

A megállapíthatatlan korú Mama Róza bordó macskanacijában és rózsaszín, flamingó mintás felsőjében maga volt a megtestesült szívjóság, vastagon kihúzott szempillája alól pedig olyan szeretetteljes pillantásokat lövellt felénk, amilyet a Csúf Állat és Utolsó Esély Leo életében még soha sem könyvelhetett el.

– Persze, persze – sóhajtott hatalmasat –, mindig csak az üzlet. Hát csodálkozol, ha pikkelnek ránk a faluban, te szerencsétlen?

De akkor már terelt kifelé az én „üzleti partnerem”, miközben épp azt ecsetelte, hogy a romák a vallást, a második anyanyelvet, az új hazát és a szokásokat a környezetükből vették át – ennél fogva a konyhát is csak másolták.

– Akkor te is csak egy üzletember másolat vagy – jegyeztem meg vigyorogva, de láthatóan nem díjazta a humoromat.

– Ha ganéjkodsz velem – morogta –, anyám elmeséli neked a te kis olaj bizniszed csúfos végét.

Majd lenyeltem az ádámcsutkámat. Hogy az istenbe… ki… hol… mikor? Ez képtelenség! Nem, ez maga az őrület!

Honnan a jóistenből tudjááááák?

Megkapaszkodtam egy széktámlában. Csak ekkor vettem észre, hogy a szoba padlója döngölt föld. Ilyen volt María nénémnél is – gyerekkori pajtásaimmal szentül hittük, hogy azért, mert a föld nyomtalanul beszívja az áldozatok vérét. A szellemek azelőtt nyilvánvalóan élő, hús-vér emberek voltak. Vajon, hogy végezték? Bele sem mertünk gondolni…

De ez a két szörnyeteg sem különb! Kész tervük van, idecsaltak, és erőszakkal, bű bájjal fognak kényszeríteni, hogy adjam át apám titkos dokumentumait.

Mindeközben egy óriási felirat villogott a homloklebenyem vetítővásznán: TAGADNI! TAGADNI A VÉGSŐKIG!

Vajon meddig mernek elmenni? A faluban, bármennyire is távolságtartók és élükre vasaltak a lakói, csak észrevennék az eltűnésem! Az biztos, hogy bármit tálalnak elém, abból egy falatot sem eszem. Valamilyen ürüggyel ki kell jutnom innen! Az például hogy hangzik: Sancti Spiritusban az a szokás, hogy az ebéd előtti imát a templomban kell elmondani.

Ki az a hülye, aki ezt elhiszi.

De már rogyadoztak a lábaim.

– Levegőt… ki kell menni… – ziháltam, mire Gyantás fénylő képén őszinte aggodalom suhant át. Kitárt előttem egy keskeny, szúnyoghálós lécajtót, és valósággal kituszkolt egy feltételezhetően hátsó kertbe, ahol a következő sokk fogadott: egy olyan lenyűgöző, ápolt és gondozott patio látványa tárult elém, ami köszönőviszonyban sem volt a ház eddig látott részeivel. Vendéglátóm lenyomott egy nádfonatos karosszékbe, s valahonnét varázsolt egy pohár mentás, citromos jéghideg limonádét is.

Hoppá! Mi volt ez a pukkanás szerű robaj? Révületemben csak annyit tudtam felfogni, hogy egy futball labda méretű agyaggömböt csapdos anya és fia felváltva a patio kulé kaviccsal terített cementes aljzatához, mely cselekedet nyomán az apró darabokra töredezett kiégett agyag cserepek mögül lassan kibontakozik egy madár – talán Főnix? – alakja, ezzel együtt pedig olyan illat tölti be az aprócska édenkertet, mintha a világ összes Michelin-csillagos séfje itt adott volna egymásnak találkozót.

Aztán lassan eljutottak a tudatomig Mama Róza szavai is, amint épp azt magyarázza, miként készül az agyagban sült csirke.

– A hozzávalók, kis fiam, egy egész csirke, bors, majoránna, őrölt pirospaprika, só és agyag. A készítése pedig úgy történik, hogy jó vastag tüzet rakunk, a csirkét megkopasztjuk, beleit kidobjuk. Kívül-belül sózzuk, borsozzuk, majoránnázzuk, paprikával meghintjük. Vizes, törekes agyagot gyúrunk, vele a csirkét körbetapasztjuk, míg egy szép nagy gömböt nem kapunk. Eddigre tüzünk már parázzsá szelídült, hát beletesszük gömböcünket, és megsütjük. Ha az agyag kiégett, már a csirke is jó, hát vágjuk földhöz íziben, és már fogyaszthatjuk is.

Döbbenten bámultam rá. Uram atyám, tényleg: hova kerültem? Előbb finoman közlik velem, hogy tudnak az itteni terveimről, aztán előkerülnek a madridi kitérőm emlékei is, majd kaja receptekkel traktálnak… Hé, itt mindenkit megsütött a nap?

Rakom a számba egyik falatot a másik után, hm… mennyei ízek, ez a Mama Róza tényleg nagy varázsló, szívesen befizetnék nála egy roma heti menüre. És milyen jól néz ki ez a virágos kis patio! Jópofa az a régi öntöttvas falikút… na és a leanderek, meg az a bájos hibiszkusz…

Még életemben nem használtam ezt a szót: bájos. Aha, úgy mint bájitalos. Hát persze, a limonádé, csapok a homlokomra, de amikor a hirtelen mozdulat okát firtatják, mély hallgatásba burkolózom, hiszen továbbra is a legfőbb szabály: TAGADNI! TAGADNI A VÉGSŐKIG!


Az a helyzet, hogy Margó asszony a mendemondákra alaposan rácáfolt, amikor – mintegy tisztázandó a jövendőbeli terveimet – meghívott egy estebédre. Korábban ez fel sem merülhetett, mivel a falusi turizmus címszó alatt lényegében egy tiszta szoba szolgáltatásait értették a magyarok – ha már valaki felajánlotta, hogy a kertjében növő paradicsomot leszedhetik a nyaralósok, az már a bonus track kategóriába tartozott. Értsd, soha egy k… pogácsával meg nem kínáltak, mindaddig, míg bőrig nem áztam és fel nem merült a tüdőgyulladás veszélye. Na, akkor összekapták magukat, mert mégis hogy néz ki, hogy az ember vendégháza előtt leparkol egy vijjogó mentőautó. Na, jó, háziasszonyom elébe ment a történéseknek, mert heveny felindulásában elhatározta, hogy lefőzi Mama Rózát a színről. A könnyű ragu és dödölle szeánszra a hátsó kertben került sor a nyári konyha és a roskatag almafa közti területen, ahol félholt bukszusok hivatottak biztosítani a falusi turizmus eleganciáját. Úgy gondoltam, tisztába teszünk egy-két mendemondát az olajfúrásokkal kapcsolatban, de legnagyobb meglepetésemre nem efelé ment a beszélgetés. Igazából egész este azon járt az agyam, hogy a kerekes székes lány miért nincs velünk, hol van, mit csinál, miért is nem tudok két szót váltani vele, meggyőzni őt a küldetésem igazáról, vagy csak bután nézni a kihunyó grillparazsat, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, azon kívül, hogy volt egy közös vacsorameghívásunk.

Hogy a fenébe intézhették úgy, hogy sohasem találkoztunk? Egyáltalán hol lakott a dermesztően távolságtartó nyomi hercegnő? Ha pedig ő a falu meghatározó főideológusa, miért nem támad rám ezerrel, megelőzendő mindazon gonoszságot, amit elkövetni szándékozok a fajtája ellen? Igen, bármily hihetetlen, a bőrömön szerettem volna érezni a közösség összetartó-kirekesztő erejét, amivel megküzdve érvényt szerezhetek apám elmeháborodott végakaratának.

De most egyelőre vissza a vacsorához, amit Margó úgy vezetett le, mint valami tájegységi show műsort. Az elég hamar kiderült számomra, hogy a jellegzetes őrségi ételek, táplálkozási szokások az itteni életmód következtében alakultak ki. Az eldugott kis községekben élő, főleg állattenyésztéssel foglalkozó lakosságnak teljes önellátásra kellett berendezkednie. Mást ettek a földművesek, a favágók, a pásztorok. Természetesen az évszakok, az állatvágások ideje, az ünnepek, a nagy nyári munkák is hatottak az étkezésükre. Hétköznapokon egyszerű, takarékos ételeket készítettek. Gyakran ettek olcsó, laktató levest – például káposztalevest, rántott levest, savanyú levest –, vagy különböző módon elkészített krumplit. Főleg a szegényebbek kukoricából főzött kását, pépet, gánicát, gombócot fogyasztottak. Délben kétféle étel került az asztalra, valamilyen leves mindig megtalálható volt: bableves, gulyásleves, tejfölös répaleves, tejfölös aszalt szilvaleves. Mellé valamilyen tésztaételt ettek, leginkább kifőtt tésztát, amit itt mácsiknak neveznek, kelt rétest, pogácsát, búzagánicát. Vacsorára a délről maradt ételeket fogyasztották el, vagy levest főztek. A vacsorát nyáron aludttejjel fejezték be, télen főtt, aszalt gyümölcsöt ettek. A téli disznóvágások idején lesütötték vagy füstölték a húst, tartalékolták azt a nyári nagy munkák idejére. Szokás volt egy disznólábat a következő évi disznóvágásra eltenni. Baromfit inkább csak ünnepeken vágtak, vagy ha beteg volt a háznál.

Megtudtam azt is, hogy a vasi parasztember sok tejet, tejes ételt fogyasztott. Az aratásnak is megvolt a hagyományos étrendje. Kiadós reggelit ettek, majd délben a mezőn fogyasztották el az ebédet, ami húsleves vagy csülkös bableves volt, majd valamilyen pörköltet fogyasztottak salátával. Az uzsonnát is a mezőre vitte ki a gazda felesége vagy lánya, ilyenkor lesütött húst, füstölt sonkát vagy tepertőt adtak. A késő esti vacsora már csak egyszerűbb ételekből állt, paprikás túró, aludttej, paprikás krumpli. Ezen a vidéken az ételek egy részét tökmagolajjal készítették, amelyet otthon, házilag sajtoltak. A népi ételek némelyikét viszontlátjuk ma is a helyi éttermek étlapjain: ezek a hajdina málé, kukorica gánica, vargánya pörkölt, szilvalekváros kalács, tökmagos pogácsa…

Margó néni ide vonatkozó szavait idemásolom, mert az ízességük okán megérdemlik:

„Általában mindenhol volt kemence, abban szárítottak szilvát meg gerezdekre vágott édes almát. Csak a podvás édes almát lehetett megszárogatni, mert abban kevés volt a nedvesség. A savanyú alma, az nagyon összeszáradott, és ha beletette a vízbe az ember, hogy megfőzi, akkor meg szétmállott. A kalákában végzett munkák, esti tollfosztás, tökmagköpesztés, kukoricaköpesztés után adtak főtt gyümölcsöt az utolsó este. Hőkkön, azaz meleg kövön, kemencében sült perec, meg főtt gyümölcs, az volt utolsó este az áldomás. Az édes alma megmaradott egyben, gyönyörűen lebegett, és nem ment szét. A főtt körte felülmúlt mindent, az annyira finom volt. De legjobb volt mindez vegyesen. Ha volt bent körte meg szilva, akkor a színe is nagyon szép volt, az íze is nagyon csodálatos volt. Aztán ez volt a gyerek jutalma, vagy esetleg egy-két szem dió. Semmi egyéb.”

Ahogy én láttam, a jellegzetes őrségi ételek fő jellemzője egyébként, hogy a receptek nagyon könnyen elkészíthetőek. Bizonyára jót mosolyognának őseink, látván, hogy az egykor a szükség és a szegénység szülte ételeik manapság ínyencségnek számítanak – az is igaz viszont, hogy ma már a városi ember is könnyedén megtalálhatja azokat a helyeket, ahonnan beszerezheti a fontos alapanyagokat (tökmagolaj, szárított gomba) egy-egy megkedvelt ételhez. A recepteket pedig ki-ki beszerezheti szállásadójánál, a helyiekkel beszélgetve, hisz ahány ház, annyiféle apró „én így szoktam” fogás teszi még finomabbá ezeket az őseinktől ránk maradt ételrecepteket…

Kedvcsinálónak mi mást is citálhatnék ide, mint az őrségi dödölle receptjét, természetesen by hand made Margó néni.

„A krumplit megpucoljuk, felkockázzuk. Annyi sós vízben feltesszük főni, hogy kb. két ujjnyira ellepje. Amikor a krumpli megfőtt, krumplinyomóval összetörjük, és az így kapott masszához adagoljuk a lisztet. Fakanállal folyamatosan keverjük, dagasztjuk, amíg be nem sűrűsödik, olyan kemény masszát nem kapunk, ami elválik az edény falától, majd félretesszük hűlni. Eközben a hagymát apró kockákra vágjuk, zsíron vagy olajon megpirítjuk. A folytatásnak kétféle módja ismert: Egy, amikor a hagyma zsírjába evőkanállal beleszaggatva adagonként ropogósra sütjük, a végén átforgatjuk a sült hagymával. Kettő, amikor kanállal tepsibe szaggatjuk, rászórjuk a pirított hagymát, és sütőben szép pirosra sütjük.”

Tálaláskor a tejföl sem hiányozhatott róla, no meg egy lelkes kézcsók a szeplős barna dolgos kézre – botor fejjel azt hittem, innentől minden könnyebb lesz és simán mennek majd a dolgaim.

De, persze, mint már annyiszor, ezúttal is tévedtem.


A fenti részletek Tóth Gábor Ákos Forrásvidék – Olajláz az Őrségben című regényéből valók | 21. Század Kiadó, 2019 | 319 oldal, 3490 forint | Nyitóillusztráció: Őrségi táj (fotó: Zsubori Ervin)

Vélemény, hozzászólás?