Erényi Ágnes: Hurut a konyhámban? Soha!

Sok évvel ezelőtt mentem férjhez. Az emberben, akit választottam, mindenféle náció keveredik, többek között erdélyi örmény is. A nagymamája írónő, újságtulajdonos volt, földbirtokos családból, Szamosújvárról származott, sőt, Ady Endre egy alkalommal megkérte a kezét.

Ifjú, főzni nem tudó és nem is akaró ara lévén, inkább elolvastam az egyik nagymamaregényt, az Emberek a Szamos mentén címűt, nem túl nagy lelkesedéssel. Hogy mégis jó legyek a rokonoknál, megkértem őket, megcsinálnánk-e a történetben szereplő, rémesnek ígérkező, churut nevű valamit.

Hurut. Hogy lehet így elnevezni egy ételt! Már a neve is elveszi az étvágyat. De nagyot csalódtam, olyan kellemeset. Nem csigázom tovább az olvasót: a churut egy nagyon bonyolultan, sokáig készülő levesbetét.

Úgy kezdődik, hogy végy három liter jó minőségű házi tejet – körülbelül négy hétig savanyítva, naponta megkeverve, langyos helyen tartva. Amikor a savó feljön a tej tetejére, a sűrűje pedig leszáll az aljára, akkor lesz készen. Teszünk bele rengeteg (szó szerint értsd: rengeteg) összevágott petrezselymet, feltesszük főni, és nyolc-tíz órát lassan forraljuk, kavargatjuk.

A végén kapunk egy sűrű, zöld színű masszát, amit géz segítségével lecsöpögtetünk. Piramisokat formázunk belőle, megszárítjuk, s reszelünk belőle egy picit a húslevesbe. Igen kellemes, savanykás ízvilág lesz a jutalom.

Na, ez az, amit soha többé nem készítettem el. A házasságom viszont azóta is tart.

A nyitóképen egy tálcányi churut; a másik kép a nagymama, Szappanyos Gabriella (1896–1973) portréja.