Erényi Ágnes: Konyhai kudarcaim, avagy a fehér tollú csirke

Sosem tanultam főzni, őstehetség vagyok, állítom magamról kellő szerénységgel. Minden tudásomat az én drága apró nagymamámtól lestem el, aki a semmiből varázsolta a remekebbnél remekebb, fantáziadús fogásokat. Mikor aztán arra kényszerültem, hogy én készítsek valamit, többnyire eszembe jutott egy mondat, egy emlék, egy foszlány a gyerekkoromból, s ebből kerekedett ki valami – általában szörnyű, vicces, gyakran ehetetlen. De sosem adtam fel.

Az első történetet mesélem most el. Talán valaki emlékszik a „Nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál?!” kezdetű, igen idegesítő reklámra, talán a 70-es évekből. Előttem van a nagymama döbbent arca, s a mindenkori válasza erre: Mi dögöt nem eszünk!

Így! Dögöt…

Tehát csirkepaprikást fogok készíteni, frissen vágott jószágból, határoztam el. Hunyadi téri piac, necchálós szatyor, ahogy kell. Fehér tollú csirke, az a jó. Sárga legyen a bőre, azt etetik kukoricával. Itt is van, hazaviszem.

Összekötött lábánál fogva felakasztottam a csapra, és egy életlen késsel elkezdtem nyiszálni, ahogy az emlékeimben derengett. Nem mesélem el részletesen, de a csirke még élt, amikor a Lenin körúti, harmadik emeleti lakásunk ablakából zokogva kidobtam a csak picit vérző jószágot.

Sokáig nem mondtam el senkinek, rettegtem a következményektől, meg a lelkiismeretem sem volt tiszta. Most, így kb. 42 év után, várom a feloldozást.

Vélemény, hozzászólás?